'Ha majd a fülcimpánk is egy szögben áll, akkor kezd belőlünk egy pár lenni'

– Rég volt, szép volt. A világhálón szinte csak
ilyen témájú írások lelhetők fel a Regőczy–
Sallay jégtáncpárosról...

– Valóban. Kilencvenkilenc százalékban a
hajdani sportkarrierünk a téma, így akarvaakaratlanul
nosztalgiázunk. Ha önnek most
mások a szándékai, azt nagyon díjaznám.
Mindkettőnk életében sok olyan dolog történt
– együtt és külön is –, ami említésre méltó.
Talán nem csak az érdekli az embereket, hogy
volt-e közöttünk kézfogás vagy sem.

– Ezt a „szerelem vagy nem szerelem”
témát nem tudjuk kikerülni, még mindig érdekli
az embereket. De kezdjük a jelennel.
Nehezen tudtunk időpontot találni az interjúhoz,
mert folyamatosan úton van...

– Az egész életem még mindig a korcsolya
jegyében telik. Gyerekkoromban léptem először
jégre, aztán jöttek a versenyek, a nemzetközi
karrier, utána a jégrevü és a tanítás. 1996 óta
dolgozom a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetséggel.
Már azt is óriási megtiszteltetésnek
vettem, amikor felkértek, hogy legyek az újonnan
megalakult edzőbizottság vezetője. Nagy
kihívás volt: megismerni a különféle szakágakat,
majd megtalálni azokat a közös problémákat,
amelyeket megtárgyaltunk az elnökségi
üléseken. Ezt követően a jégtáncszakbizottságban
képviseltem az edzőket, ötödik éve pedig műkorcsolya-
sportigazgató vagyok. Egyre több a
feladat, egyre több az utazás. Tudja, amit az
ember szeret csinálni, az nem teher. Sokszor
összetorlódnak a külföldi kiküldetések, az emberpróbáló.
Szinte csak a ruháimat cserélem ki
a bőröndben, és már indulok is tovább. Most
éppen Kanadában töltöttem négy napot, a
szinkronkorcsolyázó technikai bizottsággal
tartottunk megbeszélést, szeretnének az olimpiai
sportágak közé bekerülni.

– Sokakkal kapcsolatba kerül. Emlékeznek
még önre?

– Igen. Büszkén mondhatom, hogy Sallay
Bandival mi vagyunk az egyetlen világbajnok
kettős, akik nem szakítottunk a műkorcsolyával.
Erre nagyon kevés példa van. Esetleg
egyikük edzőként, bíróként folytatja, másikuk
eltűnik a süllyesztőben. Bandi annak az amerikai
ügynökségnek lett az európai igazgatója,
amelyik annak idején minket is képviselt,
szerződésben állnak a nemzetközi szövetséggel,
egyebek mellett ők intézik a reklámokat,
a palánkhirdetéseket, a sportolók menedzselését.
Nekem pedig a sportvezetés, a sportdiplomácia
lett a szívügyem.

– Tényleg különleges, hogy újra és újra
együtt dolgoznak!

– Ebből jópofa helyzetek is adódnak.
A 2002-es, Salt Lake Cityben rendezett olimpián
Bandi az olasz kettőst képviselte, én meg
a francia párnak voltam a társedzője. Egymás
mellett álltunk a palánknál, szurkoltunk, hogy
végül melyik pár nyeri el az aranyérmet.

– Sok áldozatot hoztak azért, hogy ma is a
korcsolya közelében lehetnek?

– Nekünk ez soha nem jelentett áldozatot.
Még versenyzőkorunkban sem. Esténként
nem színházba vagy partira mentünk, hanem
a jégpályára. Az edzések is rengeteg örömet
szereztek, ám lelkileg az töltött fel bennünket
igazán, amikor a versenyek során kapcsolatba
kerültünk a közönséggel. Most is megismernek
az utcán, el sem tudom mondani,
mennyi szeretetet, kedvességet kapok az
emberektől.

– A felkészülés hónapokig tart, a kűr meg
csak négy percig. Megér ennyi erőbefektetést?

– Természetesen. Végtelenül szerencsések
voltunk: hogy összetalálkoztunk, hogy tíz centi
különbséggel nőttünk, hogy nem gátolták a
munkánkat sérülések, hogy mindenben mögöttünk
állt a családunk. És jöttek az eredmények,
a sikerélmények. A korcsolyázás minden pillanatunkat
és energiánkat lekötötte. Az együtt
töltött tizenhét év alatt csak egyszer fordult
meg komolyan a fejünkben, hogy választanunk
kellene a magánélet és a sport között. Az
1977-es Európa-bajnokságon életünkben először
felállhattunk a dobogó második fokára, a
nemzetközi szövetség emberei lelkesen dicsérték
a stílusunkat, amit három hét múlva
ugyanők elavultnak tartottak, mivelhogy a
Japánban megrendezett világbajnokságon
„csak” negyedikek lettünk. Ennek dacára úgy
döntöttük, mégis inkább folytatjuk.

– Aztán 1980-ban kimondták, hogy abbahagyják.
Hogyan élték meg?

– Tudatosan készültünk rá. Hozzászoktattuk
a lelkünket a búcsúhoz. Huszonnégy esztendősen
úgy indultunk neki az utolsó szezonnak,
hogy biztosan nem lesz folytatás. Akkor már
tizenharmadik éve sportoltunk együtt, a második
olimpiánkat ezüstéremmel zártuk és világbajnokok
lettünk. Életem egyik legnehezebb
pillanata volt az utolsó meghajlás.

– A profi világban is együtt akartak maradni?

– Elhalmoztak bennünket ajánlatokkal a
világ legnagyobb jégrevüi. Az amerikaiaknak
mondtunk igent. A legsikeresebb időszakát élte
a társulat, a látványos és lenyűgöző előadásaik
a műfaj hagyományait követték, több millió
dolláros kosztümtárral rendelkeztek. Egy évre
terveztük, de mivel nagyon marasztaltak, még
egy évet aláírtunk. Végigjártuk a keleti, majd a
nyugati partot. Mi voltunk a revü sztárjai, 361-
szer csináltuk végig a programjainkat. Amikor
nem léptünk fel, autót béreltünk és felfedeztük
a kontinenst.

– Önök számára a jégen túl nincs is élet?

– Azért voltak más irányú próbálkozásaink.
Bandi antik bútorokkal foglalkozott, régiségkereskedést
nyitott. Én a SOTE Fogorvos-tudományi
Karán kezdtem el tanulni, de nem tolerálták
az olimpiai felkészülés miatti évhalasztásaimat,
újra kellett volna végeznem az első két
évet. Később a Kereskedelmi és Vendéglátóipari
Főiskolán végeztem, miközben a Testnevelési
Főiskolán megszereztem a szakedzői
diplomát is. Végül mindketten visszasasszéztunk
a korcsolyához.

– Sportolóként sikerült anyagi biztonságot
teremteniük?

– Nézze, a mi időnkben az amatőr sport
tényleg amatőrnek számított. Amikor a nemzetközi
szövetség meghívott bennünket egy
nyári bemutató turnéra, végigjártunk hat-tíz
európai nagyvárost, és fellépésenként száz
svájci frank járt érte. Új korcsolyacipőt vagy
kűrruhának való anyagot tudtunk belőle venni.
Az olimpiai ezüstért és a világbajnoki címért
itthon ketten együtt húszezer forint kaptunk,
vagyis fejenként tízezret. Mindig mindent meg
kellett feleznünk.

– Ha megnyerik, a Prima Primissimadíjat
is.

– Azt is. Jaj, csak el ne kiabáljuk! Kimondhatatlanul örülünk, óriási megtiszteltetés ez. Eddig még semmilyen kitüntetést nem kaptunk Magyarországon, hacsak a KISZ Érdemérmet nem számítjuk annak. Senki nem mondta, hogy büszke lenne ránk, vagy klassz volt, amit csináltunk. Holott idehaza még mindig mi vagyunk a legeredményesebb téli sportolók. Sokat is tettünk érte. Nagyapám mondta, ha majd a fülcimpánk is egy szögben áll, akkor kezd belőlünk egy pár lenni. Egy pengén táncolva tényleg minden mozdulatunkat össze kellett hangolni. Napjában négy-öt órát edzettünk a jégen, és mellette a szárazedzések, a táncórák... Tizenhét év együtt korcsolyázás után már egymás gondolatait is ismertük. Mindmáig a végletekig számíthatunk egymásra. Amikor tehetjük, családostól összejárunk. Csodás kapcsolat maradt köztünk, nehéz lenne elmagyarázni a lényegét azoknak, akik nem éltek át hasonló közös munkát.

– Sokan azt hiszik, önök biztosan férj és feleség voltak.

– Pedig nem. Ha egy balettművész eltáncol valamilyen meghitt jelenetet a partnerével, attól ők még nem házasok. Ránk ugyanez érvényes. Ha hiszi, ha nem, mi sokat veszekedünk. Hangos viták voltak köztünk a jégen, de mindig csak szakmai apróságokon, jobbító szándékkal, de az öltözőből már egymást átkarolva jöttünk el.

– Szerelem?

– Sokféle érzelem belefért az életünkbe. Mindenekfelett a barátság, a tisztelet és a szeretet. Bandival beszéltünk már róla, meg négyesben is a másik feleinkkel, hogy vajon miként élik meg a párjaink ezt a dolgot. Bandi boldog házasságban él, két nagylánya van, és én is már húsz éve vagyok együtt a párommal, aki szerető biztonságot nyújt nekem.
Egyikünkben sincs egy szemernyi féltékenység sem!