Béremelés? Életpályamodell? Mesének vége, szép álmokat, gyerekek!

Nagyot változott mára a világ: nem állítom, hogy pontosan emlékszem, milyen volt, mikor reggelente, bár a korai ébresztés zavarta, a lányomat rugdalózóba öltöztettem, babakocsiba tettem, s villamoson zötyögtük át a várost. Az első szülői értekezleten választottunk: mi legyen a gyerek jele, amit ő is felismer, más ruhájába véletlenül se bújjon. A szív én vagyok, közöltem vitát nem tűrően. A cipőbe, a ruhába, tudom is, mibe, a jelhímzéshez erő kellett: férfimunka az. A szívvarrás gyerekjáték, azt bárki tudja, az smafu, sikerüljön kevéssé is, azért a gyerek is megismeri. S lőn! Később, mint hallottam, volt vita naponta a szív, a labda, a gomba, a ház jelű gyerekek között. Mindet otthon apuka varrta. Egyforma lett mind, na.

Ma? A szerencsés szülőknek varrni, hímezni sem kell. Mérhetetlen a fejlődés! A bölcsődei játék ma gyerekbarát, lenyelhetetlen, sérülést nem okozhat. Szék? Ágy? Ahol telik rá, formatervezett, gerincet kímélő. Minden változik, mondom. Majdnem! Csak a bérezés, a munkáért járó fizetség valahogy nem akar felfelé moccanni. Lehet, hogy a döntéshozóknál mindenki elégedett vele, mert ehhez úgy nyolc éve nem nyúlnak. Marx úr ott fent nyilván boldog, megvalósult az álma: egyenlő munkáért mindenki egyenlő bért kap – pályakezdő és az is, ki húsz-harminc éve neveli jó szóval, mesével, s ha kell, tisztába is teszi az apróságokat. De ne panaszkodjunk, jó pénz ez: a minimálbérrel úgy egyező, legfeljebb némi késéssel követi azt.

S ők? A bölcsődei dolgozók közalkalmazottként tűrték ezt, míg tűrhették. Már úgy tűnik fel, nem tűrik: tüntetni utcára vonultak, akár sztrájkra is készülnének. Persze úgy, addig a gyerek ebből semmit ne érzékeljen. Mert a gyerek sérülékeny, a jövő záloga, rá vigyázni muszáj. Ki meg korosabb, vigyázzon magára!

Kispesten járunk, pontosabban a Wekerle-telepi Huba utcában. Korán kezdődik itt az élet, hat óra sincs, mikor a reggeli „műszak” érkezik. Faragó Györgyné negyven éve van a pályán. Repül az idő, van, kit még ő tett itt reggelente tisztába, jön ma is ide, már az unokájáért. Talán ezzel is élnek vissza a kormányok. Ki tíz évet eltölt a pályán, másképpen úgyse képzeli az életét, marad, mint ahogyan a gondja is: nem fizetik meg tisztességgel. Az újak, ezt már Sikter Éva vezetőtől hallom, kevésbé kitartóak. Hamar rájönnek, friss diplomásként másutt, kisebb felelősségért, kevesebb munkáért többet kapnak. S mennek plázákba dolgozni vagy vállalkozásokba kezdenek. Most ment el tőlük egy nevelő, imádta a munkáját, kitartott, míg lehetett, vagy talán azon túl is. Két gyerekét egyedül nevelte, albérletet fizetett, élni is kellett, ezt 100 ezer forintból, mégoly ügyesen beosztva is nehezen sikerült.

Érződik az igyekezet, hogy anyák szüljenek még több gyereket, de hiába, a „szülési projekt” nehezen akar beindulni, ezért is ma már nem kiváltság a bölcsődei férőhely. Meg azért némi trükk itt is volt, ma már nem gond, hogy az eddigi tízes csoportokból lett 12-es, 14-es.

Nézem a piciket, van közöttük visszahúzódó, s akad akarnok is, ki már biciklin ül, de azért a másikét is elkívánja, adják oda neki, mert ki erősebb, vele kár újat húzni. Kérdem is, már a bölcsődében eldől, ki lesz vezető s ki örökké vezetett? De a kisgyermeknevelők fejet ráznak, itt csak sejtések lehetnek, a gyerekek naponta változnak, lesz a szorongóból önfeledt, a vidámból visszahúzódó. Itt a nevelő felelőssége örökké „topon” lenni, minden rezdülést észlelni, irányítani. A gyerek alakítható. Alakítani is kell örökké, s ez az, amit szóban igen, de tettben, anyagiakban már nem ismernek el.

Mielőtt idejöttem, beszélgettem Szűcs Viktóriával, a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezete elnökével. Mondja, idáig ígéretekben nem volt hiány. Közalkalmazottként igazukért szólni, főleg sztrájkolni, nehéz lecke. Külön engedély kellene már a sztrájkra is, pontokba fogalmazva, miképpen gondolják az elégséges szolgáltatást. S mi is az? Nem etetik, nem teszik tisztába, nem vigasztalják meg az apróságokat? Ezt senki se gondolja komolyan. Itt nincs elégséges szolgáltatás, gyerekkel, ha már jött, száz százalékban foglalkozni kell, vagy ne is nyissanak ki. Más lehetőség nincs! Itt tartanak, s az a jó, hogy a gyerek ebből semmit nem érez: játszik, eszik, meséket hallgat. Most már ebéd után, pokrócot fejre húzva alszanak is. Mesének vége, szép álmokat, gyerekek!