Bolondok útján - a bringaárus óva intett a nagyobb vállalkozásoktól...

A kispesti fiatalember saját bevallása szerint nyughatatlan természet. Eredetileg repülőgép-szerelő, de évekkel ezelőtt igazi kalandorként két hátizsákkal nekiindult Olaszországnak munkát keresni – igaz, az egyiket menet közben eldobta, mert sokallta a súlyt. Görögországban bárpultosként egész nap a tengert látta, így szeretett bele a vitorlás hajókba. A több mint százéves holland háromárbocoson matrózként szolgálva kezdett arról ábrándozni, hogy egyszer majd belevág a világ körüli útba. Erre gyűjtött az egyéb hajós munkái során is. Nem bizonyítási vágy vagy teljesítménykényszer hajtotta, „csupán” az ismeretlen iránti kíváncsiság.

Később Ausztráliában dolgozott egy farmon, fát vágott, ház körüli munkákat végzett szállásért és ételért cserébe. Jól érezte magát, le is járt a hazaútra szóló repülőjegye. „A kóla után vágysz egy kis jaffára” – ilyen egyszerűen jött az elhatározás: akkor most nem haza megy, hanem a nagyvilágba. Átrepült Bali szigetére, majd megvette azt az ominózus olcsó kétkerekűt, aminek nemigen jósoltak fényes karriert.

És Zoltán elindult nyugatnak. Minden edzés, felkészülés nélkül, majd belejön útközben, gondolta – a térdei jól bírták, de az első két hét során a karja és a nyaka piszkosul fájt. Úgy 35 fokos forróságban vágott neki, úgyhogy – egykori tapasztalatából okulva – egyetlen hátizsákjába csupán néhány póló és két rövidnadrág került a laptop és a fényképezőgép mellé. Igazából a repülőjegyeket leszámítva nem tervezett meg semmit, csak annak nézett utána, hol nem kell vízum. Mindig ott aludt, ahol épp szállást talált. Indonéziában többen a saját ágyukat ajánlották fel szállásul, étellel-itallal kínálták. Dzsakartában azt is megengedték, hogy egy templomban szálljon meg. Vendégszeretetben India még az indonézeket is túlszárnyalta.

A kutyák emlékét viszont törölné! Ázsiában nemegyszer megkergették, végül a helyiek megosztották vele a titkot: meg kell állni, mire a meglepődött állat is így tesz, majd elsétál. Zoltán beismeri: persze, olykor legszívesebben abbahagyta volna.

A holtpont Törökországban érte, hosszú napokig a hegyekben bringázni és sátorban aludni nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is nehéz volt, dühében egyszer földhöz vágta a drótszamarat. Ám az óriási motivációt adott, hogy minden egyes nappal közelebb került Magyarországhoz.  Átutazott az otthonán is.

Az ázsiai rossz utak megterhelték a biciklit, rengeteget kellett centírozni a kerekeket, jó pár defektbe is belefutott. A kulturáltabb európai és amerikai utakon viszont gyakran az idővel tekert versenyt. Végül terv szerint begurult Charlotte városába. Atlantából aztán visszarepült Balira, merthogy így lett teljes a kör.

Elment abba a boltba, ahol a biciklit vette. Megmutatta a viseltes állapotú bringát, és elmesélte az eladóknak, merre jártak együtt. Hiába a képek, ők se akarták elhinni, akárcsak én, ez képtelenség. Talán majd akkor, ha a naponta írt naplót könyvbe rendezi, kiadja, és mi, itthon ülők élvezettel faljuk a kalandjait. A címe már megvan: Bolondok útján.