Dagadjon a háló!

AZÉRT ELKÉL ITT majd a jó helyen meghallott és teljesített imádság, halászok, hálók, árusok és nézők áldása, mert pillanatnyilag nem állunk túl jól. Egy nappal vagyunk túl nemzeti ünnepünkön, amelybe – hiába a lángoló szív és a forradalmi hevület – az időjárás, valljuk be, belepiszkított rendesen. Ünnepi szónokokat menekített esernyők alá, a szép szavakat, ’56 igaz üzenetét elfújta a viharos szél, elmosta a szakadó eső. Most, ha hihetünk az előrejelzéseknek, a nap az országban már felkelt – bár ennek Tatán, az Öreg-tó mellett nyomát se látni. Sehol a fény, csak gyülekező esőfelhőket és ijedt arcú korán kelőket látni: nehogy már elmaradjon ez az ünnep is! Hozzájuk hasonlóan mi is a nagy halászatra érkeztünk. Sorrendben a tizennegyedikre, amit bűn lenne kihagyni.

Kint nagyjából öt fok van. Az időnként feltámadó szélben még kevesebbnek érezzük. Már az autóból látjuk, hogy néhány, nálunk azért rutinosabb, okosan, jobban beöltözött, gumicsizmás, vízhatlan nadrágos és kabátos ember a vizet gereblyézi. Szemet dörgölünk, hogy ilyen nincs, de mégis van. Nem sokkal múlt hét óra, az ember ilyen korán hajlamos a rácsodálkozásra. Talán a reggeli feketekávé sem hatott eléggé, ezért kicsit értetlenkedünk: a víz gereblyézése azért nem mindennapi dolog. Hanem úgy van ez, ha az ember kérdez, buta csak rövid ideig marad, sőt, ha választ kap, hamar kiokosodik. Mondják is, látszólag a vizet, de inkább a csatorna előtti lefolyókat gereblyézik. A vízről a leveleket, gallyakat gyűjtik, a tóra dobott és nyilván feledékenységből ott felejtett sörös-, boros-, szódás- és más műanyag palackokat piszkálják ki, hogy jobban, gyorsabban apadjon a tó vize. Magyarázzák is, hete kezdték, naponta 9 centivel kellene csökkennie a víznek. Méricskélik sűrűn, de idén vagy több a víz, vagy a fentről érkező utánpótlás okán sehogy nem akar rendes tempóban apadni a tó.

Bólintunk a válaszra, mint aki direkte erre a válaszra vár, s mint aki érzi, a helyzet az: ember, ha szól, ha kérdez, ha mégoly álmos is, azért vágjon értelmes arcot. Major Dezsőhöz, a Tatai Mezőgazdasági Zrt. vezérigazgatójához igyekszünk. Miatta keltünk többnapos ünnephez képest korán, ő mondta, fél nyolctól úgy tízig nagyjából ráér. Akkor akad kis ideje, akár beszélgethetünk is, mert utána úgy fest, három napra percekre be van táblázva az ideje.

Major elegáns, barátságos, mosolygós ember. S látszik, válaszolna is szívesen, de vagy a mobiltelefonja szól, vagy neki magának kell valamiért intézkednie. Bocsánat, mondja, a kérdést se hallva, innen folytatjuk, ígérem, rögtön jövök. Ebből lesz negyedóra, félóra. Udvariasan kérdezi, ne haragudjon, hol tartottunk. S mondanánk, sehol. De ez sem lenne igaz. Azért szépen, lassan, mint egy kirakós játékban, kibontakozik a kép.

Úgy mondja, a partfal védelme és más természetvédelmi okokból, amire őket törvény is kötelezi, ne feledjük, ez a tó vadludak pihenő, átvonuló útvonala, évente 4,5 millió vízköbmétert kell az öreg tóról leengedniük. A tó alja nem olyan, mint a zománcozott kád, ahonnan, ha kihúzzák a dugót, a víz tökéletesen lefolyik. Vízzel telt kisebb-nagyobb gödrök, mélyedések azért maradnak. Halak is akadnak itt dúsan, gazdagon, azokat a pecások örömére a munkatársaival tavasszal telepítik ide. Kétnyaras halak: pontyok, süllők, keszegek vannak a vízben, mutatóban néhány harcsa is, amiket viszont, hogy kárba ne vesszenek, le kell halászni.

– Talán nem tűnik szerénytelenségnek, de nekem jutott eszembe: a halászat érdekli az embereket. Tegyük nyilvánossá azt, jöjjön, aki kíváncsi. Nézzen, vásároljon itt frissen kivett halat, kóstolja meg, és ha gyerekkel jött, legyen program más is, érezzék jól magukat. Nézzen körül, mi lett belőle – mutat körbe Major Dezső. – Valóságos fesztivál!

S látjuk, néző van, nem is kevés, sátrak árusokkal, sült, rántott halakkal és halászlékkel. Aki nem szereti, éhes azért nem marad, pörköltet ehet, lángost, kürtős kalácsot, ilyesmit.

– Úgy terveztük, idén úgy 16–17 vagonnyi halat lehalászunk. Sikerül-e? Ebben reménykedünk – feleli a vezérigazgató, és újabb telefonhívást, delegációt kap, akiket kísérni muszáj, hiába, ez a népszerűség ára.

Bennünket „átad” a zrt. szakmai vezetőjének, Ludovics Attilának, őt kérdezzük, ő segít, jövendöli. Vele se járunk jobban, ő is fut, intézkedik, hol az órájára pislog, hol a felhőkre. Csúszásban vagyunk: a kijelölt területen a halakat már beetették búzával, nyolckor indulnának csónakokkal, hogy a hálót kidobják, egy kört leírva visszaérjenek, és húzzák be nagy ügyességgel a hálójukat. Kilenckor már halat árulnának. Az idő telik, várni kell, Ludovics is telefonál, s int, mindjárt jön...

A partra ballagunk, a halászokhoz. Reggeliznek. Reggel négykor keltek, kocsiba szálltak, s jöttek. Felhőkkel nem törődnek, halat, halászt nem zavarja az eső. Peller István, mutatkozik be egyikük. Kezét nézem, bőrkeményedések, hólyagok vannak rajta; az ember rájön, ez nem könnyű kenyér. Peller Válban lakik. Kocsija van, ezért a hajnali kelés. A környéken élő kollégákat (ezt tessék tágan értelmezni, még Siófok is beletartozik) begyűjti, hozza. Ötven évnél is régebben, négyévesen vett először pecabotot a kezébe, azóta, ha teheti, horgászik. Dolgozott már sokfelé, volt ő már majd’ minden, de szerinte a halászat az egyik legnehezebb, ha nem épp a legnehezebb munka. Kiváltképp ez: a nosztalgia típusú.

Szokásosnál is butábban nézünk, mert Habricsek János, a „milliárdos” teszi vállunkra a kezét, úgy súgja, ez azért még nem az igazi, inkább csak látványhalászat. Habricsek alcsútdobozi, ezért csúfolják őt milliárdosnak, mert tudvalevő, arrafelé mindenki minimum az. Legalábbis aki gázszerelőként kezdte. Habricsek a helyi vízműveknél dolgozott, onnan is nyugdíjazták. Pecázni nem szeretett, az untatja, de a halászat vonzotta. Nyáron direkt sosem vett ki szabadságot, hogy ha szólnak neki, halászni azért jöhessen.

Magyarázza, négyen lesznek majd a csónakban, ketten eveznek, egyikük a halászháló parát, másikuk az alját (írhatjuk inának is) dobja. A lényeg, tilos kapkodni. A hal megérzi a veszélyt, s hiába a kidobott búza, nem eszik, menekül. Jár ő máshova is halászni. Mi a jó benne? Egyik nap sem olyan, mint a másik.

Sokan vannak már a parton, úgy ezren. Hideg van, nógatnák a halászokat, menjetek már, elmos bennünket az eső. De ők még várnak. Nézzük a csónakokat. Nem mai darab egyik se, mindkettő úgy ötvenéves lehet, s lehet, még fiatalítjuk is őket. Elsüllyedni nem fog egyik se, kipróbálták. Hogy hal lesz-e? Az másik történet. Mondják, két vagy három éve szép idő volt reggel, kint volt ötezer ember. Kijött egy pap is, áldást kért hálóra, halászra. Amikor kihúzták a hálót, volt benne annyi halacska, hogy a nézők tapsikoltak, ám ebből tízen sem lakunk jól.

Ja, a halászat lutri, mondják a halászok, és öreg csónakról lekapják az illúzióromboló Yamaha motort. Őseink se így próbálkoztak anno. Már kilenc órához közelítünk, amikor a hálókkal csónakra szállnak. Az evezőknél Szabó József és Peller István, a háló parát Habricsek dobálja. Ez még nem a nagyháló, súgja mellettem egy értő ember, az 400 méteres, ez legfeljebb 200–250. Lassan halad a csónak, lassan dobálják a hálót is. Még megázunk, siessetek, dagadjon a hálótok, kiáltja mögöttünk egy aggódó férfi, aki fiát tartja a nyakában, hogy az jobban lásson. De azért nincs sietség, csak kimért evezőcsapások és lassított mozdulatok. Hideg van kint nagyon, alig segít azon a rézüstben rotyogó, fűszeres forralt bor.

Már pipiskednek az emberek, megnyúlnak a nyakak a parton, mindent látni akarnak. Lesik, lesz-e valami a hálóban. Még várni kell, még száz méter csónakkal a part. Ötven, húsz. És akkor a parton lévő 12 ember – bokáig, térdig, combig állva a négyfokos vízben – kimérten, lassan húzni kezdi a hálót, hogy előbb fickándozó keszegecskéket lássunk. Hadd sóhajtson a parton álló tömeg, hogy csak keszeg, s csak ennyi.

Megállnak a halászok. A hálójuk sziklába akadt, azt kell valahogy kiszabadítani. Már a csónakból ülők is kiszállnak. Peller marad az evezőknél, Habricsekék kötésig a vízbe lépnek. Ők innen kifelé a háló alját is tapicskálják, hal, ha már megfogták, meg ne szökjön. Tiszta erőből húzzák a partról a hálót. Lehetne géppel is, könnyebben haladnának, de akkor hova lenne a hangulat, hát húzzák nekifeszülve. S mi kint a parton már reszketünk, öt fok sincs: hogy bírják ott az emberek combtőig a vízben?! Az idősebbek kesztyűt se húztak, aki húz, úgy tartják, az nem igazi halász, csak amatőr.

Már a part közelébe érnek a hálóval. A nézők kint még összébb húzódnak és lelkesen szurkolnak. Csak az egészen értők legyintenek: csupa ponty, jó, hármasak (amit mi persze nem értünk) és süllők. De hol vannak a harcsák? De mi, laikusok azt nézzük, hemzseg a háló a haltól. Nem esett meg a szégyen, hogy semmit se fognak. Sőt! Már merítőhálós emberek jönnek. A halakat dézsába, onnan válogató asztalokra szórják. És gyűlik, egyre gyűlik a hal. Ludovics, aki (hála érte!) fotóriporterünket is megcsónakáztatta, a parton álló teherautók felé int: minden rendben! Nyithatják a tartályokat, lesz elég hal, vihetik a piacokra, vásárcsarnokokba. De előbb még az emberek az asztalokhoz járulnak és előttük kifogott pontyokat, süllőket, keszegeket válogatnak. Nejlonzacskókban viszik haza.

És kint a parton végre az üstök, kondérok alatt is tüzek gyulladnak, halászlék készülnek. Gyuricza Tibor Hercegszántóról jött. A többszörös halászléfőző bajnok az érdeklődőnek annyit mond, a jó halászléhez öt dolog kell: hal, víz, só, paprika és hagyma, és hogy forrjon folyamatosan, a többi smafu. A nyíradonyi Nagy Gyula (az öreg-tavi lehalászás kedvéért 370 kilométert utazott) gondolta, ha hal nem lesz, ő azért pincepörkölttel is készül. Megsúgja, halléhez almapálinka se árt, s hogy érezzük, kínál is belőle. És sülnek a halak, a körhinta megindul a tó partján. Az ünnepi megnyitóra érkező pap halért, halászért, bőséges fogasért mond imát. Vele mormogunk mi is, kiegészítve: jobb időért is.

Habricsekék a csónakkal újabb körre indulnak. Kint pedig csak jönnek, jönnek az emberek, a kíváncsi vevők. A halak? Csodálkoznak, fúvósokhoz, mazsorettekhez nem szoktak, s ha elül a háromnapos ünnepi zaj, érezhetik, mind kevesebb lesz a víz. És úgy két hét múlva mindennek vége. Hálós emberek jönnek őket kimenekíteni. Ha jól viselkednek, akár ünnepi asztalra kerülnek. Így kerek a világ!