Guba Zoltán: Lángocskák

Ült, zavartan a cipőjét leste. Nem is a cipőjét, hanem azt az ormótlan nejlon valamit, mit ilyenkor, ha jött s mielőtt az osztályra léphetett volna, a lábára kellett erőltetnie. Szűk volt a nejlonzacskó, hát vigyázott is rá, el ne tépje, tönkre ne tegye, ki tudja, kerül-e rá újra pénz. Megizzadt, mire végzett, de még köpenyt is kapott, mi szintén szűk rá, s még meleg is, így hátát a falnak döntve hűlni próbált. Várta, hogy a hideg megnyugtassa, de különös hangok szűrődtek ki bentről: függönyöket rángattak félre, futva gépeket tologattak. Már ismerősnek tűnő gyógyszerek nevét hallotta, érezte, bent nagy a baj. Idegesen saját kezét kezdte el szorítani, s magában mondogatni, hogy ne, ne őt, ne most még! Felnézett: szemben egy vékony asszonyt látott, ki reménykedve, hogy a hűvös fal megnyugtatja, hátát nekitámasztotta. Kezét szorította ő is, de úgy, hogy vértelen, fehér lett az. Sápadt volt ez az asszony, magában motyogott, mintha imádkozott volna, ne, ne őt, ne most még! Szeme csukva volt, a férfi bátran nézhette, s bár nem tudtak róla, bent kiért harcolnak, lettek hirtelen ellenérdekűek, rivális aggódók.

S csak telt az idő, pedig bent halkult minden. Gépeket már csak lassan tologattak, függönyt is csupán halkan igazítottak a helyére, gyógyulót meg ne zavarjanak. Nyílt végre az ajtó is, ismerős nővérke állt ott. Arca, szeme árkos volt a fáradtságtól, de mosolyogni próbált, és intett mindkettőjüknek, lehet jönni. S ők indultak egyszerre, torkukban dobogó szívvel, magukra mosolyt erőltetve, hogy mutassák, ők aztán tudták, az övéikkel nem történhet baj. Az ágy mellé ült a férfi, kezébe fogta beteg asszonya törékeny kezét, lángocskám, én vagyok itt. És félősen, hogy bajt ne okozzon, hajat rendezett, arcot simogatott, s azt mondogatta, jól vagy, lángocskám, ugye, jól? Az asszony nem válaszolt. Két hete, hogy idekerült, azóta nem válaszolt, de ebből a „nem válaszokból” a férfi azt értette ki, minden jóra fordulhat. S hallotta, éppen mellettük, a függöny mögött az asszony, ki vele együtt ült a váróban, s riadtan akkora volt, mint egér, a lába se ért le a székről, most hajat fésül, arcot simogat. S beszél, csak beszél. Mi volt vele, mi a két gyerekkel. Anyuka puszil, üzeni, nem komoly a baj, csak vacakol a vérnyomása, szédül, ma nem tudott jönni. Válasz innen se érkezett, csak valami sóhaj és szemmel biztatás, hogy beszélj csak, szívem, mindent értek, csak szólni nincs erőm. S mondták is tovább ők ketten zsolozsmaszerűen, emberi szónál jobban semmi se gyógyíthat.

Jó volt beszélni, maguk se tudták, hogy mennyit maradtak, csak mondták addig, míg néhány elválasztó függönnyel távolabbról hallották, valaki sír, s azt mondogatja, miért éppen velünk? Lángocskám, akkor én megyek, mondta a férfi, mellette a függöny mögött az asszony is szedelőzködött. Egyszerre léptek ki ők ketten, igyekezetükben majdnem összeütköztek. Még hallhatták, tőlük három-négy lépésnyire az asszony sír, s hajtogatja, miért éppen velünk. És akkor ők ketten ott a váróban, köpenytől, nejlon cipővédőtől szabadulva egymásra néztek, kicsit talán szégyenkeztek is, hogy még boldogok, köszönik és hálásak a sorsnak, hogy ma még szerencsével jártak.