Hihetünk a szemünknek? - Csalásra és alaptalan vádaskodásra is akad példa

Akár dicsérhetnénk is a fénykép alanyait a probléma ötletes áthidalásáért, de a munkavédelmi ellenőrök bizonyára a fejüket fogják a felvétel láttán: a Várkert bazár felújításán dolgozó két munkás egy harmadik társukat lógatja a lábánál fogva egy gödörbe, hogy elvégezhessen egy műveletet, amire állításuk szerint a szűk aknában egyébként nem lett volna mód. Teknős Miklós fotóriporternek azt rótták a szemére, hogy a hatásvadász kompozíciót megrendezte: a mutatványt az ő kérésére adták elő a szerelők. A Népszabadság fotósa tisztázta magát a vádak alól: az akrobatamutatványnak is beillő produkció már javában folyt, amikor odaért – állítja –, és egy egész sorozat felvétel készült róla. A fotóriporter a kilétét is felfedte a munkások előtt, és elmondta azt is, hogy a napilap megbízásából kattogtat.

Sokan és sokat vitatkoznak arról, hogy mely kép tekinthető eredetinek, és hol kezdődik a hamisítás. Milyen technikák megengedettek, és melyek tartoznak a csalás műfajába?

Képmanipulációkkal már a fotográfia hőskorában is éltek a fényképészek, elsőként Henry Peach Robinson, a XIX. század közepén – eleveníti fel a múltat Bánkuti András. Az angol fotográfus több kép összeillesztésével készített montázsokat. Legismertebb felvétele A haldokló búcsúja, amelyen egy haldokló lány és a családja látható. Sokan elhitték, hogy Robinson valóban e bensőséges pillanatot örökítette meg – a fotográfián azonban modellek szerepelnek. Öt képkockából született, s a szakértő szem könnyen észreveheti rajta az összeillesztések nyomait. Láttán a kor kritikusai megdöbbentek: úgy vélték, hogy a téma érzékenysége miatt nem lett volna szabad elkészíteni a képet. Azóta bizony jócskán megnőtt az ingerküszöb: ma már mint korának egyik legjelentősebb „kompozit” felvételét jegyzi a művészettörténet.

A XIX. század végén az első sajtófotók is napvilágot láttak. Azóta számos olyan kép készült, amelyről utólag kiderült, hogy valamiféle beavatkozáson ment át, netán beállították a rajta látható jelenetet. Spanyol történészek például máig vitatják Robert Capa emblematikus felvételének, A milicista halálának az eredetiségét. A fotó egy köztársasági katona elestét örökíti meg a spanyol polgárháborúban, és sokan úgy tartják róla, hogy megrendezett pillanatot ábrázol. Ha valóban lövés érte volna a katonát – érvelnek a kétkedők –, akkor nem a képen látható módon esne el, nem úgy ejtené el a fegyverét. Ráadásul akkoriban a kérdéses területtől 50 km-re húzódott a frontvonal. Capa a visszaemlékezésében elmondta, hogy a nevezetes napon húsz másik katonával együtt hasalt egy fedezékben, amikor tüzet nyitottak rájuk. A gépet a feje fölé emelve fényképezett ki a lövészárokból, amikor néhány katona rohamra indult egy géppuskafészek ellen. Véletlenszerűen kattintott párat, majd hazaküldte a lapjának a filmtekercset anélkül, hogy tudta volna, mi szerepel rajta. Ezután még hónapokig dolgozott a frontvonalban, nem sejtve, hogy képe eközben a polgárháború szimbólumaként járja be a világot.

A fotókat gyakran politikai célokból is meghamisították. A szovjet rendszerben például gyakran eltüntették a képekről a kegyvesztetté vált személyiségeket. Megesett, hogy egy húszfős bolsevik vezetőkből álló csoportból végül csak hárman maradtak: Lenin, Kalinyin és Sztálin. Legvégül már csak Sztálin – tudjuk meg David King könyvéből, A retusált történelemből. A hiúságáról is elhíresült Rákosi Mátyás is nehéz fotóalanynak bizonyult. Hogy a felelősségre vonást elkerüljék, a fényképészek számtalan felvételt készítettek róla, hogy aztán ezek megfelelő részeivel korrigálják az előnytelenül sikerült képeken a „bölcs vezért”.

Innen már csak egy ugrás a történelemhamisítás – folytatja Bánkuti András. Pár éve a World Press fotópályázatán díjat nyert egy, a jugoszláv polgárháborúban készült fotóriport, amiről utóbb kiderült, hogy a fényképész 50-60 dollárt fizetett a katonáknak azért, hogy azok, mintha valódi harc folyna, kifelé lövöldözzenek egy házból. Pechjére három fotós kollégája szemtanúja volt az esetnek. Lett is nagy botrány.

Mint ahogy nagy port kavart az az eset is, amikor egy orosz újságban megjelent a Reuters hírügynökség egyik képe a csecsenföldi elnöki palota ostromáról. Csakhogy a fotóra ráretusáltak egy orosz zászlót, mintha elfoglalták volna az épületet.

Narciso Contreras, az AP hírügynökség fotóriportere a szíriai polgárháború borzalmairól készített képeivel vált híressé. De kiderült, hogy az egyik fotóról kiretusálta egy másik riporter zavaróan belógó kameráját. A kép tartalmát ugyan nem módosította a manipuláció, másnap mégis kirúgták a fotográfust.

Előfordulhat, hogy a kép értelmét a szövegkörnyezet változtatja meg. A képaláírás éppúgy erősítheti a fotó mondanivalóját, mint ahogy meg is változtathatja azt. Ha egy háborús képen lövöldözést látunk, a képaláírásnak elhihetjük, hogy a fotón éppen ukrán katonák végeznek ki oroszokat, de akár az ellenkezőjét is: oroszok lőnek ukránokra. Ugye, hogy nem mindegy?

Súlyos következményekkel jár, ha egy fotósról kiderül, hogy megrendezett jelenetet ad el mint riportképet, még akkor is, ha a minőségén úgy javít, hogy az a lényegen nem változtat. Csak egyszer nyúljon a manipuláció eszközéhez, és végleg oda a szavahihetősége – magyarázza Bánkuti András. A sajtófotóknak mindig az igazságot kell tükrözniük. Ennek ellenére a legnagyobb lapok is belekeverednek néha egy-egy botrányba: a National Geographic például összenyomta egyszer az egyiptomi piramisokat. Éppcsak egy kicsit: hogy ráférjenek a magazin címoldalára.