Kevés az éhséget csillapítani - Tarnabodi riport

Óvatosan siklik a műanyag kés a főtt virslin, majd belevág. Kis mozdulat, de nagy dolog egy két-három éves számára. Az anyák nem fukarkodnak az elismeréssel, elvégre késselvillával enni nem könnyű. Tízóraiznak a tarnabodi gyermekházban. Tucatnyi szülő tér be ide szinte naponta az ötévesnél kisebb gyermekével, akik megtanulják, hogyan kell kezet mosni, mielőtt esznek. Jó étvágyat kívánnak, elpakolják maguk után a játékokat, mondókáznak, gyurmáznak. Vérükké válik a rendszeresség, és könnyebben szokják meg az óvodát – tudom meg az egyik kislány, Mirella édesanyjától. Ricsi is derekasan küzd a virslivel.

– Hosszú történet a miénk. Néha azt se tudtuk, hová tehetnénk le a fejünket. Amikor a legnagyobb lányommal hazajöttünk a kórházból, olyan helyen laktunk, ahol se víz, se villany, se fűtés nem volt. Ricsi a harmadik gyerek, ő már a Máltától kapott házba született. Jöjjön ki hozzánk, nézze meg – invitál az édesanya, Nelli.

A nővére, Renáta is itt üldögél. Habár az ő fia, Rikárdó – nevét egy szappanopera jóképű filmsztárjától kölcsönözték – óvodába jár.

– Már a szüleink is máltais lakásban élnek – meséli Renáta, aki egyedül neveli a fiát a programtól használatra kapott szoba-konyhában. – Szocpolos házunk volt, de a vállalkozó elfuserálta. A padlástérben hézagok tátongtak a pozdorjalapok közt, becsöpögött az eső, befújt a szél. Télen fagyásponton voltunk. Lakhatatlan volt, sorsára kellett hagyni.

– Igyekszünk megtanítani a gyerekeket arra, amit otthon lakáskörülményeik, szociális helyzetük miatt nem sajátíthatnak el. Legyen olyan egyszerű dolog, mint a folyóvizes kézmosás. Az anyákkal együtt foglalkozunk a kicsikkel, szülőklubot működtetünk, a ruhákat behozhatják kimosni. Logopédus, pszichológus jár ki hozzánk, hogy időben felderítsük a korai problémákat – tudom meg Kálosiné Tóth Katalintól, aki óvodai dajkából lett a Biztos Kezdet Gyermekház vezetője és a máltais program lelke. Rögtön őt keresik, ha baj történt, ha szükséget szenvednek valamiben. Környezetkárosodottak – szaknyelven így nevezik a tarnabodi gyerekek legtöbbjét. Jó, ha egyáltalán kerül otthon meleg étel az asztalra. Sokaknál főzni sincs hol. Ruhára adományból jut. „Itt nincs lent meg fent, itt mindenki szegény. Ha a Máltai nem volna, mára a falu se volna” – okítanak az asszonyok.

*

Nedvesen fénylik a padló az iskola folyosóján. Délelőtt van, de sokadszorra mossa fel Burai Edina, aki közmunkásként szorgoskodik itt. A gyermekei is itt koptatják a padokat, legalább szemmel tartja őket. Csak jobb a melegben, mint mondjuk árkot takarítani vagy a nádvágó férfiak után a régi Tarnánál szedni össze a nádat, és fagyoskodni a köz hasznára. Edina a lányait is igyekszik rendre szoktatni: kötelességük, hogy reggel beágyazzanak és időben elinduljanak az iskolába. Buraiék szintén azok közé tartoznak, akik a Befogadó programtól kaptak lakhatási lehetőséget: két szobából, konyhából, előtérből álló házat, sőt nyári konyhájuk és garázsuk is van. Megbecsülik, mivel korábban a szülőknél tízen húzták össze magukat.

Már az is csoda, hogy egy apró településen van iskola. Itt ráadásul nyolc tanteremben tanulhat a 117 diák. Van fejlesztő- és informatikatermük, délután a fiúk műfüves focipályán rúgják a bőrt. Korábban összevont osztályokban tanultak, gyakran az órák is elmaradtak – tudom meg az alapítványi formában működő, egyházi fenntartású általános iskola igazgatójától, Maszlag Imrétől. Itt jószerivel mindent a Máltai Szeretetszolgálatnak és a pályázatoknak köszönhetnek. A tanári szobát például egy konténerből alakították ki, amelyik előtte a monori cigánytelepen szolgált. A diákok maguk kérték, hogy a korábbi lovári helyett angolt tanulhassanak. A középiskolában ugyanis nem sokra mentek a lováritudásukkal.

– Az iskolaelhagyás nagy probléma. Ha kudarc kudarc hátán jön a középiskolában, könnyen feladják és kimaradnak. Ezért egy mentori rendszerrel próbálunk segíteni, és a nyolcadik osztály után sem engedjük el a kezüket – magyarázza az igazgató.

*

Hajdan gömbakácok, rózsatövek szegélyezték a tarnabodi utakat, ma félig lebontott épületek éktelenítik. Ez volt a dél-hevesi térség egyik legtakarosabb parasztfaluja. Tavaly viszont azzal hívta fel magára a figyelmet Tarnabod, hogy kikapcsolták a közvilágítást, mert nem fizette az önkormányzat a villanyszámlát. A szolgáltató szerint ez nem volt kapcsolatos azzal, hogy lopták a romák az áramot. Pető Zoltán polgármester szerint most nincsenek anyagi problémáik. Idén nem kerül be úgy a falu az újságokba, mint „a sötétség birodalma”.

– Nem félek én senkitől, sötétben sem – állítja az egyik udvaron ténykedő férfi. Lajos bácsi elárulja, szívesen megválna a házától. Sok pénzt adott érte néhány éve, 500 ezer forintot. Ma örülne, ha kettőt kapna.

– Kétmilliót? – kérdezek vissza.

– Kétszázezret – javít ki. Meséli, egyik este zajt hallott az udvaron, mire kiment. – Berontott egy csuklyás fiatalember. Felszólított, adjam oda, amim van, különben lelő. Ráhagytam, tegye nyugodtan. Ételt kért, de nem tetszett neki, hogy üres a hűtő. Kitalálta, írjunk egy papírt arról, hogy én eladom neki az autómat. Na, mondom, akkor tényleg lőjön le, a kocsit nem adom. Erre otthagyott. Másnap bementem a hevesi rendőrkapitányságra, mutatták a „szépfiúk” képét. Egyiket se azonosíthattam, mert aki nálam járt, csuklyával fedte az arcát, csak a szeme-orra látszott. Jövök haza, ott áll egy fiú a ház előtt. Rögtön tudtam, hogy ő az. Könyörgött, ne jelentsem fel, gyógyszert vett be, ráivott, nem akart bántani. Jól van, menjen békével, elengedtem. Tudja, hölgyem, honnan ismertem meg a fiút? Szemölcs volt az orrán – somolyog Lajos bácsi.

*

Színházi reflektor az Állami Operaházból, kiszuperált monitor, tévé, kórházi műszer, leharcolt tolókocsi... A tarnabodi elektronikai bontóban sokféle szerkezetet lezúdítanak a fővárosból érkező kamionok. A hulladékot 30-40 fajta alapanyagra válogatják szét hangos kopácsolás közepette. Néha ütni-vágni kell a darabokat. Jó kis feszültséglevezetés, és még fizetnek is érte, viccelődnek.

– Fél óra, és szétkapom ezt a roncsot – mutatja Orosz László, az üzem legidősebb szakija, a 62 éves mezőgazdaságigép-szerelő. Vághatja a centit, alig több mint 150 napja van hátra a nyugdíjig. Azt hinnénk, alig várja a nyugis napokat, de nem. Egyedül él, a munka megnyugtatja.

Az üzem legifjabb dolgozója, Molnár Imre alig múlt húsz. Kőművesként nem tudott elhelyezkedni, munkanélküliként végezte el a hulladékválogató és -feldolgozó tanfolyamot. Fél évre garantálták neki itt az állást, és a szeretetszolgálat jóvoltából kap fedelet a feje fölé. Tavaszra ugyanis apa lesz.

Az üzemben ma már jobbára helybeliek dolgoznak, bár korábban egykori hajléktalanok próbáltak beleszokni a napi nyolcórás műszak kötöttségébe. Nagy dolog, hogy egyáltalán van munkahely a faluban – erősíti meg a 2006-ban nyílt elektronikai bontóüzem vezetője, Tarjányi József. Képzetlen munkaerőre alapoztak, olyan emberekre, akik megszokták, hogy akkor esznek, amikor megéheznek, akkor gyújtanak rá, amikor kedvük szottyan. Nagyjából harminc embernek ad munkát az önfenntartó, nonprofit cég, amely gyakran ugródeszkául szolgál: aki többre vágyik, eljár a zsákfaluból dolgozni.

Az álláskeresésben segítenek is nekik. Igaz, a gyér buszjáratok mellett ehhez autó kell vagy legalább bicikli. Innen, Bodról egyébként nemigen kerül hulladék a bontóüzembe. A helybeliek, ha valami tönkremegy, szétszedik maguk. Jól jön az a néhány deka réz is, ami kijön a porszívóból.

*

A helyi rászorulók 2004-ben, a program indulásakor így háborogtak: „Eleszik előlünk a kenyeret az aluljáróból hozott részeg csövesek.” Nem így lett. Mára a 95 százalékban romák lakta falu a Befogadó programra támaszkodik.

– Segíteni csak jól szabad. Azt kell adni, amire a rászorulónak valóban szüksége van. Nem elég éhséget csillapítani, szükségletet megoldani, olyat kell adni, ami a legnagyobb előrelépést jelenti. A devecseri vörösiszap-katasztrófa idején például hegyekben állt az ásványvíz, a takaró és a konzerv, és a károsultak csak arra vágytak, hogy magukra csukhassanak egy ajtót. Ezért mi albérleti támogatást adtunk 155 családnak – mondja az idén 25 esztendős Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs vezetője, Romhányi Tamás. – Időközben nagyra nőttünk, ott vagyunk minden szociális területen, 200 intézményi szolgáltatást biztosítunk. Csak a hajléktalan-ellátásunkban 17 ezer rászoruló fordult meg, kapott például zsíros kenyeret, forró teát vagy szállást. Mi hoztuk be elsőként az időseknek szánt jelzőrendszeres segítségnyújtást. Budán szociális pékségünk működik, kenyérbérletet adtunk ki. Szűrőbusszal járjuk a hátrányos helyzetű térségeket, szemüvegakciót hirdettünk. A tarnabodi referenciaprogramunk az indulás óta több vargabetűt tett. A nagyvárosból érkezett hajléktalanok megsegítése helyett az egész falu felemelése vált feladatunkká. A történetünket az élet írja, mindig felbukkannak új problémák, amelyekre megoldást kell találni.

*

– Nem szabad szétszedni a lakást, nem lehet rombolni. A víz és a villanyóra kártyás, annyit fogyasztunk, amennyi pénzt ráteszünk. A kertet is rendben kellene tartani. Csak nagyon kemény a föld – sorolja Nelli, amikor később meglátogatom. Ezeket a szabályokat kell betartaniuk, hogy a szeretetszolgálat házában élhessenek. A ház kétszobás, de csak az egyiket használják öten. A fürdőszobának a csodájára járnak, azt nemrég csináltatta a szeretetszolgálat. Egyedül a vaskályhával nincsenek megelégedve. Masina, az kéne ide, mondják, azon kényelmesen lehetne főzni is. A sparhelt egyelőre álom: használtat szerezni lehetetlen, az újat pedig ki tudná megfizetni...

A Bodra betelepülők egyikével a játszóház előtt váltok szót, mivel ott dolgozik. Megjárták a pesti hajléktalanszállót, majd Pomázon laktak egy ólból kialakított albérletben, de onnan is menniük kellett.

– Terhes lettem, akkor hallottam a befogadó faluról. A gyereket már ide hoztuk haza a kórházból. Most, hat év után azt mondhatom, egyelőre lehorgonyoztunk. Bár rossz a közlekedés, és nincs semmi kikapcsolódás. Se egy cukrászda, se egy fagyizó – panaszolja Masír Lászlóné.

Gyökeret vert Horváth Istvánék családja is, akikkel már tíz éve találkoztunk. Akkor öt gyerekkel jöttek Kerekegyházáról, egy albérletből, amit nem tudtak fizetni. Maguk jelentkeztek, hogy kapjanak itt egy esélyt, és nagy buzgalommal gyomlálták a bokrosodó borsót.

– Már itt lakunk szemben, a saját otthonunkban – szól ki a kerítésen az asszony, Sápi Mária. Meséli, mára nyolc gyerekük van, és unokájuk is született. Mutatja, jutottak valamire, a ház előtt koros autó parkol.

– Annyi támogatásra vártunk csak, ami megadja a kezdő lökést – magyarázza a főállású anya. – Az nyilván csalódott, aki azért jött Tarnabodra, mert azt hitte, itt kolbászból fonják a kerítést…