Mészáros János Elek: Itt van dolgom

– Nem szeretem ezt a csillagocskázást… Már két éve is utáltam; megjegyzem, aki rám néz, nehezen is hívhatna kiscsillagnak… De azért mondanék valamit. Ugye, tudja, hogy miért van a református templomok tetején csillag?

– Van ott buzogány meg kakas is…

– Mindnek megvan a jelentése, de leggyakrabban csillag van a csúcson. Ami a betlehemi csillagra utal, amelynek pedig az a dolga, hogy utat mutasson az Istenhez. Én ilyesmire nem mernék vállalkozni, de a templomba el tudom vezetni az embereket. Ilyen értelemben elfogadom akár a csillag jelzőt is…

– Vagyis akkor a „Mi történt Mészáros János Elekkel?” kérdéskör egyik fő pontját máris kipipálhatjuk: ezek szerint megmaradt mélyen hívő, templomjáró embernek, felekezetének továbbra is presbitere.

– A mi családunk nagyon nehéz körülményeket élt át, és semmi más nem tudta őket megtartani, csak a hitük. Az itteni, vagyis az alcsútdobozi templom mellett sokat hívnak máshová is: templomi koncerteket adok, amelyekkel, remélem, tudok segíteni a gyülekezeteknek.

– És mi van a másik énjével: az agrármérnök, földhivatali főtanácsossal?

– Amíg tartott a verseny, fizetés nélküli szabadságot kaptam. De a Csillag születik végeztével egyre több fellépés érkezett: tavaly 180 alkalommal énekeltem rendezvényeken, falunapokon, évfordulós ünnepségeken. Így hát félállást vállaltam, az idén pedig megint fizetés nélküli szabadságon vagyok: csak így lehet teljesíteni a felkéréseket. Október végén járunk, és már túl vagyok a 145. előadáson.

– Készülve a beszélgetésre, újra megnéztem a két évvel ezelőtti adásokat, s megint elképesztő volt azt látni, hogy a válogatóra még trapézkockás pulóverben, tornacipőben kiálló bajszos figura hogyan ejti zavarba a zsűrit, és miképpen varázsolja el a közönséget. A legszórakoztatóbb az egészben az egyik zsűritag, Puzsér Róbert kínlódása volt a Mészáros-jelenséggel: amikor csak tehette, leszavazta – ahogy ma mondanák: ekézte – a produkcióit, hogy aztán Kodály Zoltán Toborzója után belebonyolódjon élete tán legnagyobb marhaságába, amikor is felszólította, hogy ne romanticizálja a háborút, mert nincs abban semmi jó, s arra kérte, semmi esetre se énekelje el többé ezt a dalt…

– Akkor sem nagyon érdekelt, amit mondott, mára el is felejtettem… Nem vette észre, hogy azért szavazott rám a közönség, mert azt látták, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek. Hogy más vagyok. Hogy a szavazókra hasonlítok. Amikor nyertem, és megkérdezték, milyen kocsit nyertem, nem is tudtam. Mert én soha nem úgy néztem arra a kocsira, hogy az majd az enyém lesz. Igaz, amikor az ember elindul egy versenyen, nyerni akar, de soha nem az érdekelt, hogy mit nyerek, sokkal inkább az, hogy azok az értékek, amelyeket képviselek, minél több emberhez eljussanak.

– Ezért indult a versenyen?

– Igen, no meg azért, mert engem fölülről is vezérelnek… Nem mindig hallja meg az ember azokat a szavakat vagy nem mindig hallgat rájuk, de van, amikor tudja, hogy ezt most meg kell tennie. És akkor megteszi. Az embernek az Isten a képességeket azért adta, hogy szolgáljon vele. Ha megyek az utcán és felismernek, még ma is feszélyezve érzem magam. Mert én nem magamat akarom megmutatni, hanem a művet, nem akarok a mű és a közönség közé állni. Nem vagyok a festő ecsete, amivel ugyan megfestették a Mona Lisát, s ettől a szőrpamacs azt hiszi, hogy már ő maga a festő…

– A lakcímében sincs változás…

– Miért lenne? Soha nem akartam innen elmenni. A ház, ahol lakunk, az most a 83-as szám. Azelőtt volt 33, volt 24, még előtte meg 10, de 1760 óta ugyanitt él a családom. Az Isten engem azért teremtett ide, mert úgy gondolta, hogy itt van dolgom és feladatom.

– Ugyan csirkét, tyúkot éppen nem látok, de két rackajuhot igen, a kukorica és a szőlő is megvan, az istállót pedig éppen felújítják. Minden a régi, s az is, hogy a mamájával, nővérével él továbbra is; menyecske sehol nem sürgölődik…

– Hiszem, hogy ha az Isten úgy akarja, akkor megoldja ezt a problémát is.

– Biztos, hogy ezt elég csakis rá bíznia?

– Jó, persze, azért én is kellek hozzá…