Mit látni a teraszon túl? - Interjú Ragályi Elemérrel

– Egész nyáron forgatott, most is onnan jött. Fáradt?

– Nem, dehogy! Most csak pótfelvételeket készítettünk Kern András Gondolj rám című filmjéhez. És hátra vannak még a téli jelenetek. Tavaly nem volt hó, remélem, idén lesz. Ha mégsem, akkor kénytelenek leszünk műhóval dolgozni. Az egyébként szerencsésebb, mert nem változik az állaga, és észre sem lehet venni a különbséget. Szabó István filmjében, Az ajtóban végig mi havaztunk, beterítettük az egész utcát, esett, fújt, a főszereplő, Helen Mirren pedig csak söpörte, söpörte. Amúgy elég költséges mulatság.

– Operatőrnek lenni életforma?

– Valóban az. Egy-egy produkció sajátos kondíciót igényel, hogy az ember fizikailag és mentálisan igazodni tudjon a körülményekhez. A tíz-tizenkét hetes forgatás időszakában legkevesebb napi tizennégy órás igénybevételnek vagyunk kitéve. Csak vasárnap nem dolgozunk, akkor lehet pihenni. Amikor vége, a következő munkáig ránk szakad a szabadság, amit okosan kell kihasználni. Én olyankor a testemmel-lelkemmel törődöm. Az utóbbi tíz évben alapvetően megváltozott az életem, hiszen nincs annyi feladatom, mint az azt megelőző harmincöt esztendőben.

– Mi ennek az oka?

– Nem igazán szándékosság vagy sorsszerűség. Akikkel a pályámon együtt dolgoztam, azok közül sokan meghaltak, illetve visszavonultak. Nemcsak itthon, hanem külföldön is. A fiatalok pedig inkább a kortársaikat foglalkoztatják.

– Mégis, mi készteti önt arra, hogy hetvenhat évesen se álljon le?

– Az ambíció. Addig élek, amíg van szakmai tennivalóm. Pedig azt hittem, az idő múlásával elhal bennem az alkotói vágy. De nem így történt. Tulajdonostárs vagyok a Focus Fox Stúdióban, a filmes utómunkákra és produceri feladatokra szakosodott cégnél mindennaposak a kihívások. Nekem főleg, hiszen technikai, tartalmi és szemléletbeli vonatkozásban óriásit változott a filmvilág, de szerencsére az engem körülvevő ifjú generáció szakembereinek jóvoltából módomban áll követni a fejlődést. Nem szégyen tőlük tanulni! Szoktam nemzetközi kurzusokon tanítani, ilyenkor magam is gazdagabb leszek. Nagyjából ugyanazok a kérdések merülnek fel ma is, mint régen: miféle technikai megoldásokat érdemes alkalmazni, milyen az új filmnyelv, kik az idolok, az alkotó maga teremtsen divatot vagy másokat kövessen? Persze bizonyos alapelvek megkerülhetetlenek. Lehet szuperérzékeny a digitális kamera, de attól még a világítást meg kell tanulni. És nem árt, ha az operatőr saját stílussal rendelkezik.

– Koltai Lajos fényeit a „mézbarna félhomály” jellemzi. Önnek is lett ilyesfajta védjegye?

– Mindenféle jelzőket kitalálnak. Most a Prima Primissima-díjra jelölésem kapcsán azt írták, hogy rám a „lírai dokumentarizmus” jellemző. Meg a kézi kamerázás nyújtotta önfeledt szabadság.

– Komoly fizikai erőnlétet igényel a kamera cipelése?

– Nem kötelező a kamerát kézben tartani. Sőt, játékfilmek esetében inkább steadicamre, vagyis a rázkódások kiszűrésére alkalmas, hordozható stabilizációs állványra tesszük vagy kameramozgató eszközökre helyezzük. Kézbe vettem a kamerát Az ajtó forgatásán is, fiatalos lendülettel a vállamra akartam dobni, de nagyon nehéznek éreztem. Azt hittem, megtréfáltak és ólomsúlyokat raktak bele. Aztán rájöttem, én lettem korosabb.

– Egyébként hány kiló a felvevőgép?

– Húsz-huszonegy.

– Azt hallottam a Kern-stáb egyik tagjától, hogy hihetetlen alázattal, elszántsággal dolgozik. Képes többször végigjárni az adott helyszínt, megnézni a kameraállásokat, a fényviszonyokat.

– Ez így van. Forgatáskor hajlamos vagyok megfeledkezni az életkoromról. Úgy vagyok vele, mint a parasztemberek: amíg dolgoznak, addig semmijük nem fáj, amikor viszont leülnek, nem tudnak felkelni.

– Az okoz-e önnek fájdalmat, keserűséget, hogy a magyar film helyzete nem túl rózsás? Mit gondol az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap tevékenységéről?

– Nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni róla, hiszen kudarcba fulladt náluk egy filmtervem. Elég sokáig fejlesztgettük az Ali baba forgatókönyvét, végül a kuratórium elutasította. Rosszulesett, de gyorsan túlléptem rajta. Amikor pedig támogatnak valamit, ahogy a Kern-féle produkciót is, kevesebb pénzt adnak, mint a film költségvetése. Ki kellett vennünk egy csomó jelenetet, és csökkentettük a forgatás idejét. Nem értem, miért ilyen szűkmarkúak.

– Az sem jelent semmit, hogy Vajnával már forgatott együtt?

– A miniszter félrelép producere és az Amerikai rapszódia társproducere volt. Tehát ismerjük egymást, de ez semmit nem jelent. Egyébként az elkészült magyar filmeket nézve, hál’ istennek nem látok különbséget a korábbiaktól. Nem lett szűkebb a spektrum, és a színvonallal sincs gond. A világban elért fesztiválsikerek azt bizonyítják, hogy külföldön odafigyelnek az alkotásainkra.

– Másfél évtizeden át dolgozott Amerikában. Másként néz azóta a kamerába?

– Feltétlenül. Megtanultam a rendet, például a költségvetési szabályok betartását. És azt a mentalitást, ami a régebbi időkben hiányzott a magyar filmek készítőiből. A túl nagy szabadság felkészületlenséget, nagyvonalúságot, felelőtlen improvizációt eredményezett – ez elkerülhető lett volna. A film gyártás és művészet is egyben, amelyek összehangolását a stáb kulcsszereplőinek kell elvégezniük. De azt sosem szabad szem elől téveszteniük, hogy közpénzből végeznek értékteremtő munkát. Amerikában más a hierarchia is. Első helyen a producer áll. És az a legerősebb, aki a legtöbb pénzt kapja, vagyis a sztárszínész, mindenkinek őt kell szolgálnia. A rendező csak jóval későbbi a sorban, az operatőrt meg jóformán technikusnak tekintik. Én itthon megszoktam, hogy beleszólhatok a helyszínek kiválasztásába, a színészvezetésbe, a beállítások kitalálásába. Amerikában erről szó sem lehetett! Évekbe tellett, míg rájöttem, miként tudnám érvényesíteni az akaratomat. Sajátos stratégia kellett hozzá, ha közvetlenül nem is a színésznek, de a rendezőnek sikerült lassan adagolnom az elképzeléseimet. Aztán megszokták, hogy ez az európai fickó belekotyog a dolgokba. Nyilván olyanok hívtak, akiknek fontos volt, hogy én legyek az operatőrük.

– Hatalmas sztárok, például Robin Williams, Antonio Banderas, Whoopi Goldberg, Salma Hayek, Scarlett Johansson állt a felvevőgépe előtt. Meg merte volna mondani nekik, hogy valamit nem jól csinálnak?

– Technikai köntösbe bujtatva lehetett eredményt elérni velük. Akikkel nem először találkoztam, minden további nélkül adtam nekik instrukciókat, és még hálásak is voltak értük.

– Itthoni filmjei közül több klasszikussá vált. Melyek a kedvencei?

– Nehéz választani. A legtöbb művészeti produktum kihull az idő rostáján. A film iszonyatos gyorsasággal öregszik meg vagy veszíti el az értelmét tartalmilag, formailag egyaránt. Örömmel nézem újra Zolnay Pál Fotográfia, Sándor Pál Régi idők focija, András Ferenc Dögkeselyű című filmjét. Külföldi munkáim közül Xavier Koller A remény útját említem, amiért Oscar-díjat kapott a produkció. Szívemhez nőtt a grúz George Ovashvili tavalyi Kukorica-szigete. A fiatal rendező velem akart dolgozni és felkutatott. Hogy milyen mostoha körülmények közt forgattunk, azt feledtetik a film sikerei. Nemrég Karlovy Varyban lett fődíjas.

– Hogyan érzi magát a mai Magyarországon?

– Nagy Imre újratemetése napján, 1989. június 16-án a HBO-nak forgattam egy filmet a budapesti repülőtéren. Óriási lelkesedéssel beszéltem az amerikai stábnak, hogy milyen fantasztikus évek várnak erre az országra. Elérkezett a szabadság, a demokrácia, az önmegvalósítás ideje. Most nem lennék ilyen lelkes... Annak idején marasztaltak Los Angelesben, de én visszajöttem. Megmagyarázhatatlan gyökerek kötnek ide. Egyre inkább elzárom magam a világtól, nem akarok a teraszom virágain túl látni. Próbálom minimálisra szorítani a gondolkodásomat és a tevékenységeimet – egyelőre sikertelenül. A napi bosszúságaim felülírják a vágyott nyugalmamat.