Béres Ilona: Óriások közt nőttem

– Hogyan fogadta a Nemzet Művésze címet?

– Meglepődtem, amikor a tudomásomra jutott. Ezt az elismerést tisztán a színművészetemért kaptam, hiszen sosem tartoztam trendi csapatokhoz, mindig független voltam. Már a férjem is megmondta, amikor összekerültünk, hogy nekem olyan „kardot ki, fejjel a falnak” karakterem van. Ez igaz, hiszen még a saját karrieremet is kockára tettem másokért, amikor a hatvanas években bepereltem a filmgyárat, mert a színészeket nem biztosították, és nekem komoly egészségügyi problémáim keletkeztek egy forgatáson. Ennek meg is lett a következménye, nem hívtak többé filmezni.

– Sokan gratuláltak a mostani elismeréséhez?

– Jóval kevesebben, mint a nem pénzes díjak esetében. Nem esett jól, de olyan világot élünk, hogy megértem. Nem szeretnék anyagiakról beszélni, de azt muszáj elmondani, hogy elég sok alkotóművész él méltatlan körülmények között, úgyhogy senkitől nem kell irigyelni ezt a juttatást.

– Azzal nem számolt, hogy a díjnak politikai színezete is lehet?

– Velem kapcsolatban ebbe nem tudnak belekötni. Senki nem tart a tenyerén, hacsak a Jóisten nem. Sosem láttak egyik oldalon sem. Remélem, az életművem igazolja, hogy megérdemlem a címet.

– Ebben biztos vagyok. Ötven éve végzett a Színművészetin, nemrég aranydiplomát vehetett át. Tekintélyes idő ez...

– Sajnos a mi szakmánkban csak kevesen érik meg az ilyen jubileumokat. Hányan elmentek már ötven körül?! Most vesztettük el Balikó Tamást. De említhetném Kaszás Attilát is, aki nagyon közel állt a szívemhez. Az a legfájdalmasabb az egészben, hogy életükben nem adták oda nekik a fontos szakmai díjakat! Hogy majd utólag elismerik őket? Mit érnek vele? Elneveznek róluk egy termet vagy színházbérletet? Jaj, ne!

– Tartja a kapcsolatot a hajdani osztálytársnőivel?

– Tordai Terivel naponta többször beszélünk telefonon, Halász Judittal összeülünk néha egy teára, de Szegedi Erikával, Dobos Ildikóval is jóban vagyok, Polonyi Gyöngyi pedig már nincs köztünk. Terivel akkor kerültünk újból közelebb egymáshoz, amikor a Magyar Színházban együtt játszottunk a Csütörtöki hölgyekben. Most megint van közös munkánk, A Szkalla lányok, ami Örkény István Macskajáték című kisregényének átdolgozása. Sokfelé vendégeskedünk vele az országban, januártól pedig a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában is látható lesz.

– Furcsa az ön helyzete: a Nemzeti Színház örökös tagja, miközben a Vidnyánszky Attila által vezetett Nemzetiben vendégként játszik...

– Nem tartozom a társulathoz, meghívott vagyok. Mérhetetlen szabadságban élek.

– De ez nincs jól!

– Abszolút jól van így. A József Attila Színházban is játszom, Molière Úrhatnám polgár című komédiájában, amelyet Csiszár Imre rendezett, akivel nehéz darabokban dolgoztam együtt. Náluk egyébként pár éve megmentettem A nagymama című darabot, amit Galambos Erzsi kedvéért vettek elő, de mivel ő beteg lett, engem kértek fel Szerémi grófné szerepére. Annak idején részese lehettem a Nemzeti legendás előadásának. Micsoda partnerek voltak: Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor!

– Tényleg nem szeretne valahol társulati tag lenni?

– Sehol sem. Az olyan kötelezettséggel jár, amiből én már kinőttem.

– Benne van ebben a Pesti Magyar Színház okozta fájdalom is?

– Hatalmas törés és mérhetetlen csalódás volt az életemben. Trónra ültettünk egy fiatalembert, aki megígérte, hogy egyben tartja a társulatot, majd első dolga volt sorban kirúgni az embereket. Engem ez nagyon megviselt, akkor döntöttem el, hogy soha többé nem óhajtok tagnak szerződni sehová sem. Bár Eszenyi Enikő még aznap este felhívott, hogy tárt karokkal vár a Vígszínházba. Hálás vagyok érte, de maradtam magamnak.

– Sajog még a tüske?

– Drágám, az a tüskénél is keményebb szúrás volt! Munkaügyi perek zajlottak, noha én nem pereltem. Amikor tél végén megkaptam a felmondólevelemet, telefonált a gazdasági igazgató, hogy tépjem szét a pecsétes papírt, mert az Arzén és levendula című darabbal nyári előadások is lesznek, és mivel benne vagyok, tegyük semmissé a történteket. Na, még ilyet! Huszonhét év után összepakoltam a cuccaimat egy sportszatyorba, és kisétáltam a színházból. Senki nem köszönt el tőlem, kivéve a műszakot, akik ott söröztek a művészbejáró mellett. Csak legyintettek: „Ezek hülyék.” Nem akarok senkit sem sértegetni, de megfogalmaztam magamban a konklúziót: én óriások közt nőttem fel, engem törpék nem tudnak megbántani.

– Mennyit rágódik a bántásokon?

– Mindig az utolsó csöpp számít, akkor lesz teljes az akarat. A kínaiak szerint Ló vagyok, hámba lehet fogni, borzasztó fegyelmezetten dolgozom. Odaállok az ügyek mellé, amíg hiszek bennük. De ha átvernek, akkor se istent, se embert nem nézek. Nincs bennem irgalom. Nem érdekel, ha romok maradnak mögöttem. Tudom, nem túl nőies viselkedés ez, de ilyen vagyok, és ezt fel is vállalom.

– És a magánéletben?

– Bizonyára jelent valamit, hogy negyvenharmadik esztendeje élek együtt a férjemmel. Harmincéves koromban találkoztam vele, és még mindig vele tudok a legjobban nevetni. Néha elkényeztet, de velem szemben nem elfogult. Jó kritikát csak a hátam mögött szokott alkotni rólam, azt viszont már mondta a szemembe, milyen borzalmasan játszottam. Emlékeztetni szokott a koromra, hogy vegyek vissza a tempóból, de a nehéz próbaidőszakokban mellettem áll és mindenben segít.

– Mások is szeretettel veszik körül a környezetében?

– Nézzen rám, hát úgy élek én, mint a Honthy Hanna?! Hétköznapi vagyok, bárki megközelíthet. Néha érnek is meglepetések. Amikor Tolnay Klárikával játszottam A nagymamában, egy interjúban beszéltem róla, hogy tőlem kért kölcsön könyveket. Halála pillanatában Vas István Mért vijjog a saskeselyű? című műve volt a kezében, amit már nem kaphattam vissza tőle. Ezt olvasván egy mindszenti tanítónő csomagban küldött egy példányt ebből a könyvből. Azóta is kapcsolatban vagyunk, ha megjelenik rólam valami, azonnal jelzi.

– Élesen emlékszem gyerekkoromból az olajpadlós mozi előterében kifüggesztett sztárfotókra, köztük az önére. Lecövekeltek előtte a férfiak...

– Nem vagyok azonos a szerepbeli létemmel. Az illúziót a smink, a frizura, a ruha teremti meg. Teljesen más, de valahol mégis belőlem táplálkozik. Nem lehet véletlen, hogy a múzeumokban kiállított kvalitásos képek is megbűvölik az embereket. De nem csak ilyenekért lehet bolondulni. Biztos ismeri a Minden végzet nehéz című film záró jelenetét, a Le Grand Colbert nevű párizsi vendéglőben üldögél Diane Keaton, szerettem volna egyszer én is ott lenni – és nemrég teljesült ez a vágyam, amikor felléptem a Párizsi Magyar Intézetben a Polcz Alaine Asszony a fronton művéből készült egyszemélyes darabban. Láttam már azt a házat is, ahol Yves Montand és Simone Signoret lakott Párizsban. Nekem ezek fontosak, jót tesznek a lelkemnek.

– Ha már itt tartunk: annak idején sokan szerelmesek voltak a gyönyörű Béres Ilonába, aki természetesen még mindig gyönyörű!

– Nagyon kedves, köszönöm. Fellángolásokról én is tudok. De sosincs folytatás. Egy pécsi kiskatona hajdanán a csuklójára tetováltatta a nevemet. Mai napig szokott levelet írni, számon tartja a bemutatóimat. Egyszer odajött hozzám a színházi fesztiválon, akkor láttam a tetoválását. Azonban a barátság ennél sokkal komolyabb és mélyebb érzés. Ahhoz engem meg kell szelídíteni. Megőriztem néhány középiskolás barátságot, sajnos egyre kevesebben vagyunk. Az is jólesik, ha néha felhívjuk egymást.

– Megkapja a tiszteletet a fiatalabb kollégáitól?

– Ahogy itt ülünk a színház emeleti szalonjában, mást sem lát, mint hogy dobják a puszikat, megsimogatnak. Ha megkövetelném, hogy márpedig tiszteljenek, joggal röhögnének ki. Tekintélyt csak munkával lehet kiérdemelni.