Biztos kenyér ez, ugye?

Rendhagyó település: úgy egy, hogy kettő, három! Van az erőmű, Selyp és Lőrinci. Zavarában találékony a magyar, az ellentmondást kötőjellel megoldotta, lett a hely: Selyp-Lőrinci, nehogy eltévedjünk! Pedig nem tudni, hol járunk.

A vonat is három helyen áll meg. Nem új erre a tétovaság: ha az itt élőket kérdezték, melyik megyében laknak, mondhatták, hogy Pest, Heves vagy Nógrád megyében. Nem lódítottak sosem, talán csak tévedtek. Bár nem költöztek, a települést se hagyták el – csak térképészek igazítottak a megyehatáron picit. De tartozhattak ide vagy oda, változást az életükben annyit hozott, másutt intézhették az ügyeket. Egy ideje Nógrádhoz rajzolták őket. De mindegy is, aki honunkban él, nem csodálkozik.

Így van ez a vájárképzéssel is. Amikor Petőfibánya nyílt, majd virágzott, a bányászképzés spiccen volt. Kérdezni se kellett, mi lesz a gyerekből. Bányász, ez evidens! S tanult vájárnak egyszerre annyi, nevüket alig tudták naplóba vezetni. Majd a bányák sorra zártak be. Képezni vájárt ilyenkor – laikusnak is – feleslegesnek tűnik. De azért még megéltek. Kiokosították őket, az a jó, ha több lábon áll a család, és a ház asszonyát beiskolázták sietve. Tanultak varrni, szabni, vendéget látni. Mondjuk, ez se jött be egészen, a varrodák is bezártak, csak a remény maradt.

Konok, szorgos népek élnek erre, fel nem adják. Szünetet iktattak a vájároktatásba, nem sokat, úgy 32 évet. Most, ha átállítani nem felejtettek el, a 24. órában járunk, amikor még van oktató, ki rég dolgozott vagy legalább látott bányát belülről, és nemcsak könyvből tanít. Szeptembertől újra kezdték az oktatást.

De ne rohanjunk! Történt, hogy vájárképzést hirdettek az országban, s a tervezett hat helyből, úgy fest, három helyen azért – Komlón, Nagybátonyban, továbbá itt, Lőrinciben, a Március 15. Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégiumban – a terv megvalósul. Hol tartanak? Lett-e jelentkező elég? Még válogathattak is: itt 16-an ültek a padba, három év múlva végezhetnek is.

Nézem az igazgatót, Oroián Erzsébetet. Tőrrel ügyesen bánt anno. S ma is ég benne a tűz, mint régen a páston, mi a győzelemhez elengedhetetlen. Mi volt meg? Miért vágtak újra bele? – kérdem, és ő nem kertel, azt feleli, kezdetben semmi. De ellátogattak a bányákhoz, kérdezni, milyen szakemberre lenne szükség. Leírták az igényt, s rájöttek, lehetetlent nem várnak tőlük. „Duális képzésben” a diák azt tanulja, amire szüksége lehet, de azt nagyon. Akkor az igazgató szakemberek után nézett. S talált Hamza Jenőre, aki bányamérnök volt, és Tóth Istvánra, aki mindenhez ért, ami fémből, bármiből készül. S keresett még másokat, hogy együtt is legyen a tanári kar. Diák, tanműhely nem volt még. Illetve volt, csak térdig ért a víz. Az iskolának vannak kőműves-, festőtanulói, hát kipróbálták, amit tanultak. A tanterem, a műhely kész. Jó, nyilván akad szebb, felszereltebb az országban, de van gép, eszköz, minden, ami az oktatáshoz kell. Kérdeznem sem kell, sorolja, ha a sok okos ember ott „fent” kitalálta, hogy az országnak vájárokra lesz szüksége, nyilván nem tévedtek, ők elhitték, belevágtak. Hol másutt tanítanának, mint itt, ahol ennek hagyománya van?

Mondjuk, most hallottuk, decemberben az ország utolsó mélyművelésű bányáját is bezárják. De érv ez? Magától mondja, most éppen japánok járják az országot, s kutatnak. Ők nem ostobák, és ha látnak benne rációt, biztosan bele kell vágni. Ők hittek benne, amit az iparkamara elnöke mondott, mire még a miniszterelnök is ráerősített: „A jó szakma értékesebb, mint egy gyengécske érettségi bizonyítvány, a semmire se használható diploma.” Igaz, a nyilatkozók, talán rossz beidegződés okán, a gyerekeiket azért ipari iskola helyett jogásznak adták, de a kivétel erősítheti a szabályt. Kiváltképp itt, ahol vájárnak lenni biztos kenyér volt sokáig. Bányásznapon, amikor uniformisba öltöztek, s a fúvós zenekar rákezdett, ábrándozva nézték őket: nem könnyű kenyér az övék, veszélyes is, de étel, ruha, cipő mindig jut vájárnak, családnak is. Most, kifutó rendszerben a gimnázium szűnik meg itt, s lesznek helyettük vájártanulók. Később a gazdasági igény szerint mások is.

Különös hely maga az iskola is: a Tornyay-Schlossberger család régen, mint akik jövőbe látnak, cukor- és kerámiagyárat építettek itt, utóbb malmot, és majd később, 1925-ben kastélyt is: parkkal, szökőkúttal, medencével, sportpályával, kápolnával. Aki erre járt, ámult, itt felépült Európa. S jó is, hogy így volt ez, mert a kastélyt lerombolni senki se akarta: a II. világháborúban lett előbb német, majd szovjet katonai parancsnokság, kórház, lóistálló, kaszárnya. Mikor mi kellett. Az ötvenes években, a vas és acél országaként kellett szén és vájár: a kastélyból lett vájáriskola, kollégium. Megmutattuk a világnak, nálunk vájártanulónak is kastély dukál. Úgy véli az igazgató, a felvett 16 diákból a 3. év végére a tanulók kétharmada végez.

A többiek? Úgy van ez, mint az orvostanhallgatóknál: eleinte minden jó, de az első, műtőben töltött óránál rájönnek, nem bírják a vért. Sebész nem lesz belőlük, hát tanulnak mást. Itt is szűrték a jelentkezőket, vizsgálták őket rendesen, hanem bányába majd az első nyári gyakorlaton jutnak. Itt, Visontán ugyan külszínen dolgozhatnak, de kiderülhet, nem mindenki tűri a stresszt, a zajt, az esetenkénti 45–50 fokot, s szólnak, köszönik, ennyi elég volt. Tóth tanár úr órájára ülünk be. Művész ember ő, már Petőfi-, Kossuth-, Ady-szobrot faragott az iskolának, most József Attilán dolgozik. És azon is, hogy egy munkadarabon az övéi érezzék, mi felül-, oldal- vagy alulnézet.

Azt végképp nem tűri, hogy magyar vájár ne legyen kreatív: ha egy alkatrész meghibásodik, nehogy ne tudja legyártani, napokig várjon, míg az alkatrész megérkezik! Tóth nyugdíjas már, hetvenen túl jár, végtelen nyugalommal mutatja, hogy kell marni, esztergálni, köszörülni. Régen is vájárokat képzett, de eszébe se jut nosztalgiázni, hogy akkor tanárnak még tisztes bére volt, s neki is mint bányásznak hűségjutalom, kedvezményes tüzelő járt – most meg semmi.

A sokadik magyarázat után Rácz Mihály tanítványa mellé ült. Misi egy éve még itt pincérnek tanult, de ott oly sok minden nem ment, ami a pincért pincérré teszi. Itt boldogul, csak a műszaki rajzzal akad gondja, de Tóth tanár úr átlöki a holtponton. Misiben erős a bizonyítási vágy, olyan nincs, hogy ő valamit feladjon. És mellette érti a dolgot Tóth Milán is. Bányászdinasztia tagja: édesapja is vájár volt, de az ő születésekor balesetben meghalt, úgy mondja, az apja emlékének is tartozik azzal, hogy az iskolát elvégzi.

Biztos kenyér ez, ugye, tanár úr? – kérdezheti Hamza Jenőtől a következő órán. S Hamza, a volt bányamérnök felelheti: az, ma még minden uniós normának megfelel. Érdemes figyelni, mindent megtanulni. Régi filmek segítségével elmagyarázza, milyen lesz, ha a tanulók innen, a padból kikerülve vájárokká lesznek. Csak a szorgalom, igyekezet és a szabály is maradjon meg!