Csányi Vilmos: Démoni fajt alkotunk

– Legutóbb, Jeromos halála után azt az egy sort kaptam öntől, hogy nagyon le van törve. Amikor már múlóban volt a gyász, akkor azt mondta: új kutya jön, sőt belekezd egy kísérletbe, vagyis szerez egy ugyanolyan keresztezésű kiskutyát, mint Jeromos volt, akit majd ugyanúgy nevel, ahogy őt, s kíváncsi, mi lesz az eredmény. Hogy áll a projekt?

– Csúfos kudarcról számolhatok be. Sajnos Janka a legkevésbé sem lett Jeromos, leginkább azért nem, merthogy nő. Pedig ugyanúgy „készült”, vagyis a papa pumi, a mama pedig husky, csakhogy ezúttal eggyel több X kromoszóma érkezett az újszülöttbe. Ez meglátszik a jobban göndörödő szőrén is, de ez a kisebbik baj, a fiaskó valódi oka, hogy Janka – lyány, tehát makacsabb, önállóbb, jelentős érzelmekkel rendelkezik, gyakorta megsértődik. Nekem még soha nem volt szukám; így hát most belekezdek egy újabb kísérletbe: hogyan éljünk együtt lányivarú kutyánkkal?

– Némi (újság)írói irigységgel bámulom az asztalán tornyosuló, nyomdára váró kefelevonatot. Méretét tekintve jól sejtem, hogy egy alaposabb összefoglalás következik?

– Bizonyos fokig igen. A címe: Az ember természete és kultúrája. Azt gondolom, harmincvalahány tudományos kötet után ez lesz az utolsó etológiai munkám.

– Az utolsó?

– Jövőre betöltöm a nyolcvanat. Egy-egy előadást, néhány felkérést leszámítva, lassan tíz éve nem foglalkozom a szorosabban vett tudománnyal. Ahhoz ugyanis napi 10-12 óra elmélyült munka, kutatás szükséges, amihez nekem már nincs kedvem. A tíz év alatt viszont megjelent tíz kötetem, amelyet szépirodalomnak neveznék; remélem, olvasóim ezekben is meglelik az örömüket.

– Én meg azt remélem, nem beszélek butaságokat, ha megkockáztatom: az írói útja is mintha egyfajta evolúciós fejlődés mentén haladna. Mert a tudományos művek után, sőt már kicsit közben is, megismerhettük Csányi Vilmos másik énjét, a humoros, gyakorta némi szarkazmusra is hajlamos, kedves bölcselőét. Az Ironikus etológiájában például az ember megjelenését így magyarázza: „A fák ágai között korábban kiegyensúlyozottan élő derék majom egyszer csak megőrült, lemászott a földre, s így megteremtődött az evolúció legképtelenebb, sületlen, hagymázos ötlete, az ember.” Kutyáiról, Jeromosról és Bukfencről pedig úgy írt, hogy abból megérthettük a négylábúak természetét, miközben kedves, szívmelengető történetet is olvastunk. Miről szól ez a tizedik, a nemrégiben megjelent A sértett?

– Két emberről, akiknek a barátságát ugyan ellehetetleníti a háború utáni magyar történelem, de a kert iránti közös szenvedélyük valahogy mégis összeköti őket.

– Azért ugye nem baj, ha Csányi Vilmosnál jövőre sem az irodalmi rovatvezetőnk, hanem ismét a Kutyapostás csenget? De lássunk munkához: ezúttal az újra és újra előkerülő falkavezérségről kérdezném. Sokak meggyőződése: ha nem az ember a falkavezér, akkor a kutyája lesz az. Vagyis, mit tanácsol: hogyan legyünk könnyen, gyorsan falkavezérek?

– Sehogyan! Ez az egész egy marhaság. A kutyák között egyáltalán nincs ilyen „pozíció”, sőt az a fajta falkavezér, amit néhány kutyatréner mint valóságot tálal a megszeppent gazdának, a farkasok között sem létezik.

– Akkor az, hogy mindig viselkedjünk falkavezérként – mi menjünk ki először az ajtón, a kutya csak mögöttünk sétálhat, soha ne kapjon falatokat az asztaltól, soha nem alhat az ágyunkban, s egyáltalán: egész napját és életét mi dirigáljuk –, butaság?

– Az. A kutyák nem tekintenek bennünket falkatagnak, és ezért nem törekszenek falkavezéri pozícióra. A legtöbb kutyának eszébe sem jut ilyesmi, viszont, ha rendszeresen lenyomják a földre a dominancia érzékeltetésére, vagy például erőfitogtatásból elveszik az ételét előle, azzal csak neurotikussá teszik. A farkasoknál például a „falka” egy szülőpárból és utódaikból áll. Nincs ott vezér, a pár tagjai nem harcolnak egymással, hanem együttműködnek, a kölykök sem vetélkednek a szülőkkel, hanem tanulnak tőlük. Ezzel együtt a farkasfalka egy kemény biológiai szerveződés, amelyben az alfa hím és az alfa nőstény kap minden jót, a többiek pedig csak akkor, ha az alfáknak már elegük lett. Ínség idején a rangsor és az agresszió dönti el a vitákat. Ha a farkasokat elzárt helyen, például állatkertben tartják, hamar megindul a „falkásodás”, mert összeütközés esetén az alacsonyabb rangú nem tud elmenekülni, ez pedig egyre fokozódó agressziót indukál, éppen úgy, mint az embereknél, például a börtönök összezártságában. A velünk élő kutyák azonban nem falkába, hanem közösségbe, jó esetben családba kerülnek, ahol együttműködés van, s ugyan létezik rangsor, de abban nem fizikai erőszakkal lehet előrejutni, hanem bizonyos szabályok alapján.

– Milyen különbségek lehetnek a kutya és a farkas között, amitől az egyik az ember legjobb barátja lett, a másik pedig a kipusztulás szélére sodródott?

– Biológiailag közel állnak egymáshoz, hiszen szaporodni képes utódokat tudnak létrehozni. A különbség: a farkas nem fogad el szabályokat, élete állandó versengéssel telik, szeretne a rangsorban előrébb kerülni, s ezért mindenre képes. A kutya viszont egy mesterséges lény, amelyet az ember teremtett több tízezer év alatt az állandó válogatással, s mára a kutya képes arra, hogy a közösségben úgy viselkedjen, akár egy ember. Hajlandó alávetni magát a rendnek, nem küzd az elsőségért, nem agresszív. Míg egy farkas soha nem adja fel: folyamatosan és agresszívan harcol, a kutya élete középpontjában a gazda kegyeinek keresése áll.

– Kíváncsi lennék, mit szólna ehhez a falkavezérségtan felkent papja, Cesar Millan, aki magát csak szerényen a Csodálatos Kutyadokinak tekinti?

– Azt nem tudom, de úgy vélem, mint minden kutyatréner, rengeteg okos trükköt ismer, azonban lássuk be, nem egy elméleti szakember… Viszont elárulom: Janka is jár kutyaiskolába. Miközben rólam úgy általában elhiszik, hogy nagyjából értek a kutyákhoz, egy kiképző mégis sokkal hamarabb meg tudja tanítani a legfontosabb tudnivalókat, mint akárha én tenném.

– Összegezve, akkor tehát ne próbáljunk falkavezéresdit játszani, hanem türelemmel és szeretettel neveljük, tanítsuk őket.

– Pontosan. Egyszer Erdélyben jártunk, ahol a hegyi pásztorok vad kuvaszokkal őriztetik a nyájat. S hogy a kutyák vadak legyenek, rugdalják, dobálják őket. Velünk volt egy fiatal lány, aki erről a nevelési módról mit sem tudva, odament az őrjöngve ugató kuvaszokhoz, és szép halkan beszélni kezdett hozzájuk. A pásztorok rohantak, nehogy baj érje, de egy-két perc alatt valamiért megszűnt az őrjöngés, abbamaradt az ugatás, a lány megsimogatta a kutyákat, azok meg lefeküdtek és a lábához dörgölődtek. Mire a pásztorok jajgatni kezdtek: elrontotta a kutyákat, mit csinált velük? Holott nem csinált semmit, csupán szeretetet adott nekik. Aztán másnap megismétlődött szinte ugyanez. Egy csapat kóbor kutyával találkoztunk, meglehetősen agresszíven viselkedtek, a társaság meg engem lökdösött előre, ugye, majd az etológusprofesszor… A kutyacsapat már ék alakba rendeződött, a szőrüket borzolták, én meg az előző nap látottakat utánozva elkezdtem halkan beszélni hozzájuk. Látja, itt vagyok, tehát bevált a dolog. Azért magam is meglepődtem...

– De ugye ebből nem következik, hogy nincs is agresszív kutya? Hiszen azért elég gyakran hallani, olvasni súlyos kutyatámadásokról.

– Persze, hogy vannak veszélyes négylábúak, meg akár őrültek is, hiszen az ember közelében élő kutya éppoly variábilis, mint maga az ember. A farkasok például alig különböznek, mert nekik az állandónak tekinthető természethez kell alkalmazkodniuk, a kutyának viszont a mindig más és más emberhez. Ezért, ahogy mondani szokták – és ráadásul igaz is –: a kutyatámadások mögött mindig emberi hiba található. A kegyetlen bánásmód, a rossz tartás, a hozzá nem értés, a kisgyerek, akire nem figyelnek, mind ok lehet a támadásra. Például kevesen tudják, hogy a különféle kutyafajok agressziószintje genetikailag különböző. Egy pitbullé például rendkívül alacsony, míg egy golden retrievernek akár fát is vághatunk a hátán.

– A csimpánzokról olvastam, hogy az élővilágban az emberen kívül ők az egyetlenek, akik nemcsak, hogy agresszorok, hanem akár háborút is indítanak fajtársaik ellen…

– Sőt, ugyancsak az emberhez hasonlóan, nemcsak megölik a rivális csapatot, hanem kínozzák is őket: ugrálnak rajtuk, kifeszítik, harapják a szerencsétleneket. Ember és csimpánz – hiába, no: mi ketten alkotjuk a démoni fajt…

– Amihez a kutya ezek szerint nem tartozik… Szóval akkor szívemnek kedves szó lesz a megoldás: szeressük a kutyánkat.

– Így van. Mert az ember szeretetét a kutya már születése pillanatában magában hordozza, ez is genetikailag kódolt tulajdonsága. Amit kísérlettel úgy igazoltunk, hogy egy néhány hetes kiskutyát letettünk egy ember és egy kisfarkas elé. A kiskutya minden esetben az emberhez ment, amikor pedig a kisfarkasnak ajánlottuk a választást, ő mindig a kutyakölyökhöz indult.

– Sajnos nincs több helyünk, pedig még kérdezni akartam a beszélő kutyáról is. Viszont az előbb itt járt Janka, s meglehetősen türelmetlenül vakkantott néhányat, gyanítom, unja már az interjút. Úgyhogy értve a kutyaszót, el is köszönök…