Ferenc pápa és Pepe elnök, két összeillő ember - Mindnyájan egyek vagyunk?

Sokkal kevésbé ismerjük a másik szónokot, Pepe elnököt. Nos, mielőtt a jövőre 80 éves kedves öregúr elnök lett, izgalmas életet élt. Például a katonai diktatúra idején több mint 14 évet töltött börtönben, mint a Tupamaros baloldali mozgalom egyik aktivistája, és ép ésszel jött ki a magánzárkából is, amely csak egy földbe vájt lyuk volt, és amelyben összesen tíz évet töltött. Egyedüli társasága egy apró béka és néhány patkány volt, amelyeket kenyérmorzsákkal etetett.

Kiszabadulása után politikusnak állt. Előbb képviselő, majd szenátor lett, 2010-ben elnökké választották. Elképesztő reformokat vezetett be. A latin-amerikai országok közül másodikként Uruguay legalizálta a homoszexuálisok házasságát – egy majdnem színkatolikus országról van szó! –, elsőként az abortuszt, és állami monopóliummá tette és engedélyezte a marihuána kereskedelmét és fogyasztását. Ez utóbbival sikerült megszüntetnie a kábítószer kriminalizálásával járó bűnözést, s nem mellesleg az államkasszát gyarapítja az eddig bűnözéssel szerzett jövedelem.

Máig kitart korábbi életmódja mellett. Megválasztása után az elnöki palota helyett maradt a főváros, Montevideo melletti kis farmján. Körülbelül havi 180 ezer forintnak megfelelő összegből él, elnöki fizetésének 90 százalékát jótékony célra fordítja. Negyvenöt négyzetméteres bádogtetős házában felesége – maga is egykori gerilla – mosás után a konyhaasztalon hajtogatja a frissen száradt ruhát.

Az újságírók a „világ legszegényebb elnöke” címet ragasztották rá, mivel egy ütött-kopott, majd’ 30 éves Volkswagen Bogárral jár. Ami azért előrelépés, mert amíg szenátor volt, robogóval közlekedett.

A szegény ember nem az, akinek kevés a vagyona...

És akkor rövid részlet a beszédből, amelyet azóta milliók néztek meg az interneten. Fejből szónokolt, természetesen kigombolt inggel, hiszen „a nyakkendő egy haszontalan rongy, amely korlátozza a nyakat”.

– Azt kérdezem magamtól, mi történne ezzel a bolygóval, ha Indiában az emberek ugyanannyi autóval rendelkeznének, mint a németek? Mennyi oxigén maradna nekünk? Van a világon jelenleg annyi erőforrás, amely lehetővé teszi, hogy 7 vagy 8 milliárd ember ugyanolyan fogyasztási szintet és pazarlást élvezhessen, mint a leggazdagabb nyugati társadalmak? Lehet a könyörtelen versenyen alapuló gazdaságban szolidaritásról és arról beszélni, hogy mindnyájan egyek vagyunk? Milyen messzire terjed a testvériességünk? Alázatosan azt mondom, amit a régi gondolkodók: Epikurosz, Seneca és az ajmara indiánok is megfogalmaztak: „A szegény ember nem az, akinek kevés a vagyona, hanem az, akinek mindig többre van szüksége.” Az ember egyre többet dolgozik, mert havonta kell fizetni az autóért, a motorkerékpárért, és fizet, és fizet, és amikor mindezzel végzett, rájön, hogy reumás öregember, és ezzel vége is az életének. És akkor megkérdezhetjük: ez az emberi sors? Nem, hanem a föld szeretete, az emberi kapcsolatok, a gyermekek nevelése, a barátságok ápolása, az alapértékek őrzése. És a legértékesebb kincs, amink van: a boldogság.

Ugye, mondanom sem kell, ezt a beszédet is állva tapsolták a meghatott küldöttek. Csakhogy Pepe elnöksége jövőre véget ér. Lesz-e folytatás?