Háborús hírmondó: Együtt nyugszanak

Amikor kitört, senki sem gondolt elhúzódó háborúra, az általános vélekedés az volt, ősszel vége lesz. A mi katonáink eleinte lent, délen, majd amikor a cári Oroszország is belépett a háborúba, keleten, északkeleten harcoltak. Rengeteg volt a halott, de még több a sebesült, akiknek ellátására a hátország se készült fel időben. Ráadásul a háborúval különféle járványok is felütötték a fejüket, azok ellen is fel kellett venni a küzdelmet. A kolera bizonyult a legveszedelmesebbnek.

A nagyobb hazai városok közül Nyíregyháza volt az egyik legveszélyeztetettebb település, hiszen itt fontos vasútvonalak találkoztak, háború idején pedig sokszorosára nő az utasforgalom, ami fölöttébb kedvez a járvány elterjedésének. A város rohamléptekben készült fel a veszedelem fogadására. Iskolák, szállodák, középületek bevonásával szükségkórházakat alakított ki, de berendezett egy szűrőkórházat is az északkeleti harctéren kitört járványok miatt.

Magyarországon abban az időben tizennégy hasonló egészségügyi intézményt alapítottak, a nyíregyházi volt az egyik legnagyobb. Ezek eleinte amolyan megfigyelőállomásokként működtek, ahol öt napig vesztegzár alatt tartották a katonákat, hogy kiszűrhessék a fertőző betegségben szenvedőket.

Ilyés Gábor nyíregyházi helytörténész – akinek a napokban jelent meg Hősök temetője című, impozáns kötete – kutatásaiból tudjuk, hogy a barakkrendszerű kórház alapjait 1914 októberében rakták le, ötven épületből állt, köztük negyvenkét betegbarakkból. Ezenkívül kiépítették a villany- és szennyvízhálózatot, s mint ahogy a korabeli újságok írták, „a barakkok fűthetők, mindenikben mosdó és closette, valamint ápolónői szobák vannak”. Az épületek falát kettős deszkasor alkotta, kívülről kátránypapírral borították, belülről fehérre meszelték. Az 5400 személyre tervezett állomás első „szállítmánya” október végén érkezett, s három hónap múlva már 2700 katonát ápolt a huszonhárom orvos és százhatvan ápolónő. Aztán özönlöttek a sebesültek, sokukon a gondos ápolás sem segíthetett.

A halottakat eleinte a város köztemetőiben hantolták el, de hamarosan szükség volt egy vadonatúj sírkert megnyitására is, amelyre 1916-ban került sor, közvetlenül a kórház mellett. Azt is eldöntötték, hogy a katonákat nem fogják felekezet és nemzetiség szerint elkülöníteni, így az alapítók szándéka szerint a temetőben „együtt alussza örök álmát minden, e városban elhunyt hős katonája e honnak, csakúgy, mint a szövetséges vagy ellenséges országoknak”. Egy 1925-ös kimutatás szerint a településen 3044 katonasírról tudnak, ebből 2781 volt a barakk-kórház melletti temetőben.

Az ideiglenes temetőben már 1915 őszén több mint nyolcszáz sírt virágoztak fel halottak napján a nyíregyháziak. Attól fogva a város ezt szent kötelességének tartotta – egészen 1944-ig. Akadtak azonban kivételes évek is. 1918-ban kitört a spanyolnáthajárvány, korlátozták a gyülekezést, így elmaradt a megemlékezés is a Hősök temetőjében.

A következő évben pedig a román megszállók tették azt lehetetlenné. Az oláh csapatok vandál pusztítást végeztek az addig példás rendben tartott kertben, meggyalázták a sírokat, azzal sem törődve, hogy sok honfitársuk is ott nyugszik a földben.

A helyzet konszolidálódása után a városnak állandó feladatot adott a temető rendben tartása. De akkor más világ volt, akkor még a város pedagóguskara és ifjúsága hajlandó volt a nemes célokért cselekedni: például az evangélikus főgimnázium, illetve felsőkereskedelmi iskola cserkészcsapata száz-száz, a katolikus főgimnázium, illetve a női ipari iskola ötvenötven sír gondozását vállalta, s még nem is beszéltünk a különféle egyesületek, körök felajánlásairól.

Valamikor a hetvenes években majdnem felszámolták a kertet. Iskolát akartak építeni a helyére, ám a város kikérte az itt nyugvó nemzetek budapesti nagykövetségeinek véleményét. Egyes visszaemlékezők szerint egyedül a franciák, mások szerint csak az olaszok tiltakoztak. Így az iskola – ma Wesselényi Miklós nevét viseli – a szomszédban épült fel, és a rendszerváltás tájáig az ottani diákok segítettek a sírok rendben tartásában. Nekik is köszönhetjük azt, hogy mondjuk, az 1899-ben az erdélyi Körösbányán született Mihucza Johann vagy az 1876-ban Kazányban született Lebogyev Jakob neve fennmaradt, és rokonaik mécsest gyújthatnak sírjukon.

Addig is minden évben megteszik ezt helyettük a nyíregyháziak.