Merőben újat, döbbeneteset, elgondolkoztatót vár? Nem fog csalódni

A kerettörténet egy idős házaspár – Molnár Piroska és Benedek Miklós alakítja sokkoló erővel – vigasztalan élete. Hogy összezártságukban miért jutottak el az egymás iránti utálat és gyűlölet olyan fokára, ahonnan az asszony számára már csak az öngyilkosság tűnik megváltásnak, nem tudjuk meg, de nem is ez az érdekes. A többi jelenetben – melyek a hét emelet egy-egy lakásában játszódnak – sem az okokat kutatja a rendező, hanem inkább a következményekkel foglalkozik: összességében azzal a tömény, szinte rémálomszerű boldogtalansággal, ami mindent áthat.

Eleinte úgy tűnik, a jeleneteket semmi sem köti össze, aztán rájövünk, dehogynem. Az egyik lakásban csokornyakkendős kóruspróba zajlik egy meztelenül föl s alá sétálgató nővel, a másikban egy fiatal pár a higiénikus érintkezés megszállottjaként celofánba tekert testtel szeretkezik, a harmadikban hatalmas bika áll egy kisfiú mellett, amit a szülei nem látnak, a negyedikben egy nőgyógyász (vérfagyasztó szerepében Hegedűs D. Géza remekel) a gyermekgondozásba belefáradt anyán antiabortuszt hajt végre – vagyis visszajuttatja a babát az anyaméhbe. S ne is folytassuk a sort, mert ennyiből is látszik: valami rémületesen abszurd világ ez. De abszurditásában is ismerős, mert ott van benne a hihetetlen érzéketlenség, az önzés, egyszersmind a mélységes szorongás, a félelem – az őszinte szeretet iszonyatos hiánya. Hány ház és hány élet van, ahol nem látszik a kiút – pedig néha talán csak egy szó, mozdulat, simogatás kellene.

A film elején az idős asszony – akit a férje már csak bevásárló, ételkészítő és takarító lénynek tekint – bevásárlókocsijával nem a boltba indul, hanem felmegy a tetőre, s onnan leveti magát. Nem hal meg azonban, hanem feltápászkodik és helyére rakja a kocsi kitört kerekét, visszavánszorog vele az emeletre. A film végén megismétlődik a jelenet: a büntetés akkor is az életben maradás. Nincs hát megváltó halál – és nincs megváltó élet. Csak az embertelen szenvedés…