Variációk ajándékra: Csak nekem, csak most!

Büszke, önálló asszony volt mindig is, aki megállt a lábán. Éjjel- nappal dolgozott, hogy egyedül előteremtsen mindent a fiának. A karácsonyi ajándékozás sosem volt az erőssége, csak a hasznos dolgokban hitt. Vagy inkább adott egy kis pénzt.

Egyik látogatásunk alkalmával segítettem neki a konyhaszekrényét rendezgetni. Nem szeretett kidobni semmit, aminek még hasznát láthatta. A mellény, amelyet viselt, épp negyvenéves volt, akkor kötötte – mesélte –, amikor a férjemet várta.

Egyszóval meg tudta becsülni a dolgokat, pláne ha megdolgozott értük. Pakolgattuk a tányérokat, a sosem használt tévéshopos csodareszelőket. Akkor láttam meg a herendi teáskészletet.

Évekig dolgoztam műtárgybecsüsként, azonnal feltűnt a szépséges, bár a herendiket tekintve messze nem a legdrágább porcelánkészlet. Sok szó nem esett közöttünk a porcelánokról – anyósom nem értett hozzá, én meg nem akartam tolakodni.

Aztán eljött a karácsony, és anyósom titokzatossággal vegyes izgalommal átadott egy dobozt. Nagyon kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá – jegyezte meg sejtelmesen. Éreztem, bármi legyen is az ajándék, most aztán nagyon kell örülnöm, mert ritkán szokott ekkora feneket keríteni az ajándékozásnak. Kinyitottam a dobozt, újságpapírok voltak benne – a helyi újságba csavarta be az ajándékot, a herendi teáscsészét. Egyetlenegyet.

Már majdnem keresni kezdtem a többit, de mondta, hogy a többit majd máskor megkapom. A pillanatnyi meghökkenés után tényleg örültem, tudtam, hogy nagylelkű gesztus ez a részéről. Nekem van egy, neki meg öt. Ha majd jövőre, hát jövőre adja, egy szavam se lehet.

Ez immár hét éve történt. Azóta semmi. Talán elfelejtette. Nem kárhoztatom. Idén kerek születésnapot ünnepel, nyolcvanéves lesz. Hmmm, esetleg meglephetném egy herendi csészével. Csak hogy ne legyen csonka az a készlet.