Bíró előtt is beszélt a szemtanú - Kóbor ebek célkeresztben

Hozzánőttek a családhoz. A srácok imádtak velük játszani. Meglehet, termetük miatt külsőleg félelmetesnek tűntek a „maci” kutyák, de amúgy senkinek sem ártottak. Rájuk is igaz volt az emberekre alkalmazott mondás: a zord külső érző szívet takar. A kétéves tibeti masztiff kan és az airedale terrier külföldi alomból került hozzájuk. A fajtatiszta, törzskönyvezett négylábúak többször nyertek díjat, gazdájuk a tenyésztésükkel foglalkozott.

Mindezt azért írjuk múlt időben, mert az ártatlan jószágokat egy téli napon lelőtték a vadászok.

– Hosszú sétából visszatérve a masztiffot bezártam a helyére a társa mellé – meséli a szarvasi vállalkozó, aki arra kér bennünket, ne írjuk ki a nevét, mert ebben a történetben nem az ő személye a fontos. – Amíg odabenn készítettem a vacsorájukat, valahogy kimásztak a két méter magas kennelből, és pillanatok alatt eltűntek. Korábban soha nem csináltak ilyet. Házunk a Holt-Körös partján fekszik, egyik oldalról a víz határolja a telket, vagyis természetes határa van. Olyan kerítést építettem, ami elvileg kizárja a szökés lehetőségét, a kutyák nyakörvén pedig jeladó volt. Most már tudom, hiába minden óvintézkedés, ha a befagyott holtág jegén keresztül el tudnak szökni.

Akkor is így esett. A gazdi a keresésükre indult. Havas volt minden, gondolta, nyomoknak lenniük kell. Érdeklődött a környékbeliektől, de a kutyusokat senki sem látta. Beszélt a terület vadászával, aki úgyszintén nem tudott információkkal szolgálni. Hirdetést adott fel a helyi rádióba, a kábelcsatorna képújságába. És ez meghozta a várt eredményt: betelefonált a stúdióba egy szemtanú, aki elmondta, hogy az a vadász lőtte ki az ebeket, akit a tulajdonos előzőleg már kérdezett.

– Nekem a szerkesztő szólt a fejleményekről – folytatja a vállalkozó. – Azonnal felvettem a kapcsolatot a vadásszal. Személyes találkozónkon egyértelműen kiderült, hogy ő lőtte le a kutyáimat. Állítása szerint a vadászterületen vadakat űztek, joga volt fegyvert használni. Mindazonáltal hallani sem akart kártérítésről. Fölöttébb arrogánsan viselkedett velem szemben. Legjobban azonban az bőszített fel, hogy amikor először beszéltem vele, letagadta, hogy bármit is tudna az eltűnt kutyáimról, pedig akkor már egyik sem élt. Az eset lakóházak közelében történt, ami ugyancsak aggályos. Lefényképeztem a helyszínt a vértócsákkal. Mivel semmilyen vadnyomok nem voltak a közelben, a kutyák a kilövéskor nem hajszolhattak erdei állatokat. Elhatároztam, ezt nem fogom annyiban hagyni! Sokan le akartak beszélni a pereskedésről, mondván, kutyatartó nem nyerhet vadászokkal szemben. De engem nem a kártérítés motivált, hanem az, mondja ki a bíróság: indokolatlanul nem lehet lelőni egyetlen elkóborolt kutyát vagy macskát sem.

Megnézzük a helyszínt. Aztán hallgatjuk a szemtanút, Hancsár Józsefet, aki békés horgászember. Sosem lenne képes fegyvert használni, mint például a vadászok, legyen az hivatás vagy szórakozás.

– Itt vágtam a fát az udvarban. Egyszer csak lövéseket hallottam, azonnal kiszaladtam a ház elé – mondja a férfi, aki a bíróságon is előadta az általa tapasztaltakat. – Megdöbbentő látvány tárult elém: a közeli szántóföldön egy kutya agonizált a hóban, vonszolták a teherautóhoz és feldobták a platóra az élettelen társa mellé, volt már ott egy macskatetem is. Ismertem a vadászokat, számon kértem őket, mit csinálnak, vitába keveredtünk. Megfenyegettek, hogy bevisznek a rendőrségre. Akkor visszakoztak, amikor azt mondtam, gyerünk. Aztán hallottam a helyi rádióban a felhívást az elveszett kutyákról. Az elmondottak alapján előbb a párom kapcsolt, hogy ki lehet a gazdájuk, majd számomra is egyértelművé vált.

Ha nincs tanúja az esetnek, ha a kutyatulajdonos nem fordul a rádióhoz felhívásával, könnyen lehet, hogy sosem derül fény arra, mi is történt valójában, s a vadásztársaság saját belátása szerint „rendezi” körein belül az ügyet. Néhány részlet azonban nem megkerülhető, mint például az, hogy egy nyolcvankilós kutya alkatánál fogva képes-e őzek után futni, miközben amúgy patanyomok sincsenek a helyszínen, pontosan betartotta-e a vadász a vadászati törvényben rögzített kilövés feltételeit, vagy hol semmisítették meg az állati tetemeket.

– Azért vállaltam el a károsult védelmét, mert a precízen összegyűjtött bizonyítékai kellő erkölcsi és jogi erőt képviseltek – nyilatkozza lapunknak dr. Czerny Róbert állatvédelmi jogász, a szarvasi vállalkozó jogi képviselője. – Indíthattunk volna pert állatvédelmi vonatkozásban, de mivel a vadászati törvény egyértelműen szabályozza, hogy milyen feltételek együttállása esetén lehet kilőni magántulajdont képező, egyébként nem vadászható fajokat, így például kutyát, macskát, inkább ezt az utat választottuk. A vadász akkor foghatja vagy ejtheti el jogszerűen az elkóborolt kutyát, ha az vadászterületen tartózkodik, ha a vadállományt kell megvédeni, ha az vadat űz, ha a vad sérelme másként nem hárítható el, ha tulajdonosának felderítésére nincs közvetlen lehetőség.

Esetünkben több ponton nem állta meg a helyét a felperes vadásztársaság, illetve a vadász állítása. Nem nyert bizonyítást az sem, hogy a két kutya korábban egy másik területen, illetve a tragédia helyszínén vadakat űzött, vagy hogy a vadászok figyelmeztető lövést adtak le.

Az eljárást első fokon a Szarvasi Járásbíróság, másodfokon pedig a Gyulai Törvényszék folytatta le. A békésszentandrási Tessedik Sámuel Vadásztársaság, illetve Fazekas Endre vadász ellen indított kártérítési pert a kutyatulajdonos részben megnyerte, a mintegy kétmillió forintos igénye felét ítélték meg neki, ugyanakkor azért elmarasztalták, hogy nem tett meg mindent állatai biztonságos őrzése érdekében, nem akadályozta meg maradéktalanul a kiszökésüket.

Kerestük a ravaszt meghúzó vadászmestert is, aki kezdetben készségesnek mutatkozott, megígérte, hogy az ő szemszögéből elmeséli a történteket, de előtte egyeztetnie kell a vadásztársaság főnökségével. Lapzártánkig kitartóan hívogattuk telefonon, de egyszer sem vette fel a készüléket, ebből arra következtetünk, hogy mégsem kívánnak nyilatkozni az ügyben.