Csata Csólyoson

Az 1659-es csólyosi csatáról – amelyben Balassa Bálint gróf seregének 900 vitéze áldozta fel az életét – keveset tudunk. A törökök kiűzése után az osztrákhű történetírás magyar főúri rablóportyaként állította be, s ez így is maradt a könyvekben évszázadokig.

A homokháti csata emléke lassanként a helyi emlékezetből is kihullott, eltűnt „Balassa halma” is a csólyosi határból (egy XIX. századi leírás még pontosan megjelölte „a szögedi és a dorozsmai főd”, illetve Csólyos puszta összeszögellésénél). S vajon hányan gondolkodtak el azon: lehetett-e csak úgy „rablóportyázgatni” a Hódoltság déli területein – vagy Balassa gróf felvidéki seregének nemesebb célja volt, amikor Szeged közelébe érve szinte keresték az összeütközést a török túlerővel.

Aztán korabeli leírásokból kiderült: ki tudtak volna törni a bekerítésből, de a halált választották – látszólag értelmetlenül. Mert meg akarták mutatni, mi a magyar becsület. Hittek abban, hogy a magyar földet a magyaroknak kell felszabadítani – nem a Habsburg gyarmatosítóknak, az új megszállóknak. Ezért vállalták két pogány közt az életáldozatot.

Az ünnep alkalmából – amely egyben Csólyospálos község fennállásának 70. évfordulója – a Magyar Ökoszociális Fórum Európai Kommunikációs Intézete (MÖF-EKI) kiadásában karácsonyra megjelent Győri-Nagy Sándor: A csólyosi csata című drámája. Szerzője „hivatásos” íróként is megállhatta volna a helyét, de nyelvészként, kultúrökológusként maradt nyugdíjazásáig – szavaival – „a gyönyörű tanári pályán”. A Szent István Egyetem tanszékvezetőjeként bevitte a felsőoktatásba a helyi irodalom elméletének és a helytörténeti kutatásnak a tanítását, nyugdíjasként, kutatóként, a csólyosi homokon fenntartható gazdálkodást folytató emberként pedig, ha lehet, még többet tesz a helyi közösségért s rajta keresztül a nagy kultúrközösségért, a nemzetért.

A csólyosi csata a MÖF-EKI tájirodalmi sorozata első köteteként szép ünnepi ajándék a csólyospálosiaknak. Szól a becsületről, a bátorságról – de a felelősségről is –, az életet adó haza szeretetéről. Olyan értékekről, melyek utat mutathatnak ma is – nemcsak a falu és e táj, a „Homok-haza” lakóinak, hanem mindannyiunknak.