Eltávozott az utolsó hős is, aki a földi világhoz kötötte az Aranycsapatot

Végleg a mesék birodalmába emelkedett az Aranycsapat: eltávozott az utolsó hős is, aki a való világhoz kötötte. Elhunyt Buzánszky Jenő, aki 1925. május 4-én született Újdombóváron. Csatárként játszott a helyi Vasutasban, utána a Pécsi VSK-ban, de aztán a Dorog megfogta, s nem is engedte. A válogatottban hátvédként szerepelt, részese lett valamennyi történelmi mérkőzésnek, így a világbajnoki ezüstérmes, korábban az angolokat 6-3-ra, majd 7-1-re legyőző válogatottnak is. Utolsó beszélgetésünkkel a nagyszerű labdarúgóra emlékezünk.

Ország-világPalágyi Béla2015. 01. 16. péntek2015. 01. 16.
Eltávozott az utolsó hős is, aki a földi világhoz kötötte az Aranycsapatot

– Az ön klubhűsége méltó példa lehet, mi kötötte ilyen szorosan Doroghoz?

– Én is letöltöttem a harminchat hónap katonaidőt, azalatt hívtak a Honvédba játszani. Nem mentem, mert nekem Dorogon jó helyem volt, a bányászat kiemelt iparág volt, a válogatott biztos tagjának számítottam, így nem láttam értelmét váltani. Ma is azt mondom, hogy jól döntöttem. Az én életritmusom úgy alakult, hogy reggel felkeltem, bementem a munkahelyemre, nyolctól tizenkettőig irodistaként dolgoztam, aztán mentem az edzésre. 1958-tól a felvételi iroda vezetője lettem, tizenkét és fél ezer ember dolgozott a bányánál, a legtöbbjüket személyesen ismertem. Mehettem volna Iránba edzőnek 1968-ban, havi négyezer dollárért. Óriási pénz volt az akkor, de a pozíciómat semmiért nem hagytam itt.

– Mit tart pályafutása csúcsának?

– Abban az időben a magyar sajtó csak Hegyeshalomig ért. Mi kint jártunk Nyugaton, láttuk, hogy sem nálunk, sem a Szovjetunióban nem úgy megy az élet, mint azt mondják, de a „vasfüggönyön” túl sem olyan… Két-háromezer kinti magyar végigkísért bennünket a világon. Mindig nyertünk, a mi meccseinken jó volt magyarnak lenni, ez tartotta mellettünk a külhoniakat Az angolok találták ki „Az évszázad mérkőzése” titulust: a helsinki olimpián, a svédek elleni 6-0-s győzelmünk után vetették fel Sebes Gusztávnak, hogy 1953-ban szívesen látnának bennünket. Nem sokat tudtunk róluk, a bemelegítéskor láttuk, hogy ők is idegesek. Aztán Hidegkuti Nándi a 45. másodpercben elengedett gyönyörű lövésével még jobban felingereltük őket… Most úgy látom, hiába nyertük volna meg az 1954- es világbajnokságot, ha elveszítjük az angolok elleni meccset. A 6-3 nimbuszban sokkal többet számított, mint amennyit a vb-trófea jelentett volna.

– Kire emlékszik a játszótársak közül a leggyakrabban?

– Puskás Öcsivel számtalan közös élményem akadt, s nem csak játékos korunkban. Például 1998-ban kint voltunk Bécsben, ahol ő, Hidegkuti, Grosics és én képviseltük az Aranycsapatot. Egy hírverő meccsen végeztük el a kezdőrúgást. Puskásnak akkora volt a pocakja, hogy nem látta a labdát, de a kezdőkörben így is dekázott párat és a félpályáról betalált a kapuba. Mit mondjak, majd' elájultam… Egy moszkvai út során Puskás a tekintélyes „hasizomtól” nem tudta lehajtani a repülőgép parányi asztalkáját. Jött a stewardess és kérdezte, mit akar ebédelni? – Köszönöm szépen, nem kérek semmit – mondta zavartan, és áhítozva nézte, hogy mi mit kajálunk…

 

Amikor utoljára jártunk Buzánszky Jenőnél, egy létrán állt, a fáit metszette.

– Jenő bácsi, nem félsz, hogy leesel?

– Voltam én már ennél fentebb is! – válaszolta nevetve.

Ahol ő most van, annál fentebb nem volt még soha…

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek