Hallgatni a szeretetben

„Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság: s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele” – írta Ottlik Géza. Stílszerű lett volna hát, ha hallgatásba burkolózva nézzük végig azt a kiállítást, amelyet a Kamalduli Remeteség nemrég megújult főépületében rendeztek be. Az ünnepélyes átadás után azonban ketten is kalauzoltak minket a rend történetét bemutató tárlaton: Sárossy Péter művészettörténész és Várkonyi Gábor történész.

Hosszú időt sajnos nem tölthettek itt a fehér barátok: a remeteséget gróf Eszterházy József bán 1733-ban alapította meg saját birtokán, a Vértes északi részének rengetegében, a rendnek ajándékozva a pusztát.

A cellaházak építését, ahol a néma remeték meghúzták magukat, egy-egy nemesi család támogatta, az alapítók címerei ma is láthatók a homlokzaton. A szerzet tagjai hűen tartották magukat a fogadalmukhoz: az ételt egy forgatható kis ablakon át adták be nekik a világi testvérek, így még ennek ürügyén sem kellett szót váltaniuk. Csak kétszer három napon át szólhattak egy esztendőben, karácsonykor és húsvétkor. Ezért is mutat az ünnepi ebédlőben, azaz refektóriumban látható gyönyörűen felújított freskó – az Utolsó vacsora – egyik alakja egyik kezével kettőt, másikkal hármat. Ezzel is emlékeztette a barátokat, mire vállalkoztak.

A majki építkezés évtizedekig tartott, ám II. József 1782-ben már fel is oszlatta a rendet. Az itt élő, tucatnyinál alig több szerzetesnek esküt kellett tennie, hogy beletörődnek a szétszóratásukba. Az összegyűjtött kincseket, értékeket, beleértve az ereklyetartót és a miseruhákat is, zsákokba rakták, és elvitték Pozsonyba. Még szerencse, hogy a feloszlatáskor leltár készült, így tudjuk, mi mindent halmozhattak fel. A 670 tételt számláló könyvtáruk is szétszóródott, a köteteket most igyekeztek újra összegyűjteni. A kamalduliak rendházának históriája hasonlít a hányatott sorsú hazai főúri lakokéhoz: működött itt posztómanufaktúra, használták vadászkastélynak, téeszirodának és úttörőtábornak is a múltban. Az utolsó grófnő, Esterházy Móricné azonban kitartott, egészen 1973-ig lakta az egyik cellaházat, kutyák és macskák társaságában. Most ismét a régi képét, miliőjét nyerte vissza az épület, mintha a jámbor szerzetesek el sem költöztek volna. Korhű mintára alakítottak ki házipatikát, éléskamrát, sütőházat, borbélyműhelyt, sőt drogpadlást, azaz gyógynövények szárítására alkalmas padlást is. A feloszlatáskor írt leltár tárgyaiból következtettek a muzeológusok, mi minden lehetett itt hajdan.

A 17 cellaház egyikében múzeumot rendeztek be. Minden házhoz tartozott kápolna. Könnyen ráhangolódhatunk, hogyan imádkozott Szent Remuald arcképe előtt az itt lakó fehér barát naponta nyolc órán át. A hajdani szerzetesek csendes és dolgos mindennapjait segít elképzelni az itt bemutatott képsorozat is, amelyet a mai lengyel kamalduliaknál készítettek a fotósok.

Kivételesen beengedték őket, amikor a rendjük 400 éves volt. A Krakkó közeli lengyel kolostorban akadt olyan, aki huszonévesen lépett be, és kilencven évnél tovább élt. A rend azt tanítja: hallgatni a szeretetben olyan művészet, amelyet hosszú évekig kell tanulni.