Lázadástól a végső döfésig

Szűk utcákon, ódon kis tereken bóklászunk, a sok száz évesnek látszó házak között sorakoznak a borostyánt és az abból készült, szebbnél szebb ékszereket kínáló árusok. Mintha évszázadokat utaztam volna vissza az időben – eszembe sem jutna, hogy a homlokzatok mindössze alig pár évtizedesek.

Gdańsk a II. világháború egyik első színhelyeként beírta magát a történelembe, hős lengyel védőinek emlékét ma is őrzi. De a város mintha csak megrázta volna magát a háború után, ismét régi fényében pompázik.

A világégésre csak itt-ott emlékeztetnek romos épületek, azok is csak ideig-óráig: városszerte daruk teszik egyedivé a látképet. Valaha a leggazdagabb lengyel település volt. A Balti-tenger kikötővárosának kijárt a jóból, pár száz évvel ezelőtt még a szolgálók is borostyánt viseltek (míg ma átlagos földi halandó nehezen kaparja össze az árát). Már több mint kétezer éve gyűjtik itt a gyógyhatású borostyánt, hajdanán többek között e természeti kincs vonzotta a kikötőbe a kereskedőket.

Gdańsk az 1800-as évek elején lett először szabad város, Bonaparte Napóleon intézkedésének köszönhetően. Később porosz uralom alá került, majd 1920-ban, a versailles-i békekötés után Danzig Szabad Város néven különleges státust kapott. Az önálló korszakot a II. világháború rendítette meg. A kikötő nemcsak gazdagságot, de veszélyt is jelentett: itt indult a német támadás 1939 szeptemberében a Westerplattefélszigetre leadott sortűzzel. A lengyel katonák, a város lakói – mindenkit meglepve ezzel – nem adták könnyen magukat. Gdańsk és a Hármasváros 1945 márciusában lett ismét Lengyelország része, miután a lengyel és a szovjet csapatok bevonultak a városba. Ami a német megszállás után megmaradt, azt a „felszabadító” szovjetek pusztították el.

Nem kímélték a történelmi belvárost sem, sőt nagy részét a földdel tették egyenlővé.

Ahogy az Varsóban is történt, a lengyel nép összefogott és gyors építkezésbe kezdett: ma már senki meg nem mondaná, milyen mérhetetlen pusztítást végeztek itt különféle milíciák. Újjáépült többek között a város közigazgatási és kereskedelmi központja, az Artus-ház és a gótikus Városháza, amely – köszönhetően a benne található gazdag múzeumi gyűjteménynek – ma turisták kedvelt látogatóhelye.

A magas manierista homlokzatok alatt – amelyek szintén alig pár évtizedesek – egykor élénk kereskedelem folyt. A régi magtárak, lakóházak között most turisták sétálnak, keresztül a mára már ikonikussá vált, jellegzetes Darun, amelynek meghajtásához nyolc férfi ereje kellett.

Alig pár perc hajóút kell csak hozzá, hogy elhagyjuk az ódon hangulatú „ékszerdobozt”, és egy egészen új világba csöppenjünk. Óriási hajómonstrumok, hatalmas rakodódaruk, beláthatatlan raktárak – ez a kikötő, mögötte az egykori Lenin Hajógyár. Nem csak a hatalmas tengerjárók szerelmeseinek érdemes ellátogatniuk ide! A jókora terület kapuját átlépve pár évtizedet visszarepülünk, a kommunista diktatúra idejére. A bejárat mellett jellegzetes panelházak sorakoznak közel s távol. Ezekből az apró lakásokból járhattak be a szerencsésebb munkások hajnalban, kezükben a szerszámokat és az élelmüket rejtő kis fémdobozzal.

A békés munkáskorszak azonban nem tartott örökké. 1970-ben a Lenin Hajógyárban valami elindult – valami, ami aztán az egész országot megrázta. Sztrájkba kezdtek a munkások. A rendkívül magas élelmiszerárak, az alacsony fizetés, a rengeteg munka, a kizsigerelő hatalom ellenállásra késztette őket. A hadsereg – a kommunista párt engedélyére – fegyvert fogott, a békésnek indult sztrájk végül véres harcba torkollt, és a lázongó munkások maradtak alul, több tucat halottal és száznál is több sebesülttel.

Tíz év múlva azonban ismét lázadás robbant ki. 1980 augusztusában megalakult a lengyel szakszervezeti föderáció, a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet. Nem hiába a név: egészen a rendszerváltásig ez volt az egyetlen és a legnagyobb tömegmozgalmi szervezet, amely fellépett a szocialista rendszerrel szemben. Tagjai 21 pontos követeléseiket két fatáblára írták fel (a hajógyár mellett nemrégiben megnyitott múzeumban kiállított tárgy a mai napig aktuális követeléseket fogalmaz meg). Nemcsak fizetésemelést, szabadnapokat, 40 órás munkahetet és a bérekhez igazított árakat követeltek, de egy emlékmű felállítását is, amely a tíz évvel korábbi sortűz áldozatai előtt tiszteleg. A legfontosabb azonban a központi párttól független, önálló szakszervezet megszervezése volt.

A tiltakozás és a sztrájk sikeresnek bizonyult: augusztus utolsó napján a kommunista kormány megállapodott a gdański munkásokkal, engedélyezve ezzel a szabad szakszervezetek megalakulását. Az egyezmény pedig nemcsak a lengyelek életében jelentett komoly változást, de ez lett az egyik legelső lépés is a kelet-európai kommunista rendszer összeomlása felé. A Szolidaritás nem hazudtolta meg önmagát: miután a párt teljesítette követeléseit, tagjai továbbra is megtagadták a munkát, támogatva ezzel a többi szakszervezetet. Két hét kellett csupán ahhoz, hogy a helyi, hajógyári lázadás országos sztrájkká terebélyesedjen. Ehhez csatlakoztak a bányászok is, megadva a kommunistáknak a végső döfést, hiszen a szén, mint az egyik legfőbb exportcikk, nem hiányozhatott az eladósodott lengyel gazdaság életéből.

Országos tömegmozgalom lett a Szolidaritásból, egy korszak ikonikus szervezetévé vált, amely még könyveket is adott ki. A Szolidaritás első vezetőjét, Lech Wałeşát később köztársasági elnökké választották, majd Nobel-békedíjjal tüntették ki.