Minden kutyás érti: Ha a barátom nem jöhet, én sem megyek be

Ugye, emlékeznek: a Ferenc pápának tulajdonított mondatot kapta fel a világsajtó, miszerint az állatok is a mennybe juthatnak.

A téma, amely vissza-visszatérően gerjeszt vitát filozófusokban, teológusokban, írókban, igazából a lélekről szól, vagyis arról, hogy lelke – amely adandó alkalommal ugyebár a mennybe is juthat – csakis az embernek van, vagy az állatoknak is lehet? Holott eléggé abszurd gondolat azt feltételezni, hogy Isten a Föld több millió állati és növényi létformáját csupán az ember kedvéért teremtette. Ezért elengedhetetlen, mondják a hit tudósai közül sokan, hogy az állatok is a mennybe juthatnak.

„Ráadásul az állatok nem bűnösek, csalók és erőszakosak, mint mi, emberek. Az állatok ártatlan teremtmények, s nem saját hibájukból szenvednek. Az igazságos Isten megváltja őket szenvedéseiktől és helyet ad nekik a paradicsomban.”

Mi, kutyások pontosan tudjuk – már amennyire meg tudjuk határozni, mi is az a lélek –, hogy olyan a kutyánknak is van. Sőt sokan közülünk a kutyamennyországban is reménykednek.

Az amerikai komikus, Will Rogers viszont azt kívánta: „Ha nincsenek kutyák a mennyben, akkor, amikor meghalok, én inkább oda akarok menni, ahová ők mennek…”

Végezetül álljon itt egy példabeszéd, amelynél szebbet és igazabbat még nem olvastam.

Egy ember a kutyájával együtt halt meg. Az égbe érve, arannyal borított úton, egy finom márványkert mellett haladtak, majd felérve a tetőre, gyöngyből kirakott csodálatos kapuhoz értek.

– Bocsánat – kérdezte a kutya gazdája –, hol vagyunk?

– A mennyben – válaszolta a kapus. –

– Kaphatnánk egy pohár vizet? – kérdezte a kutya gazdája. Természetesen, lépj be és kapsz hideg italt.

– A barátom is bejöhet? – kérdezte a látogató.

– Sajnálom – válaszolta a kapus –, állatokat nem engedünk be.

Az ember úgy döntött, akkor ő is lemond a vízről, továbbmentek, mígnem egy egyszerű fakapuhoz értek.

A kapus a kapura támaszkodva egy könyvből olvasott. – Bocsánat – szólt a látogató –, kaphatnánk egy kis vizet? Persze, szívesen, jöjjenek be – válaszolta kedvesen a kapus. Bementek, a közeli kút hideg vizéből ittak, amennyit csak óhajtottak.

– Megmondaná nekünk, hol vagyunk?

– A mennyben – válaszolta a kapus.

– Nem értem, az előbbi kapus is azt mondta, hogy az a menny – szólt a látogató.

– Ó, a gyöngyös kapura gondol? Mert ha igen, nos, az a pokol.

– És nem zavarja, hogy ott az önök nevére hivatkoznak? – csodálkozott a kutya gazdája.

– Nem – válaszolta a kapus. – Mi örülünk annak, hogy ők mind elviszik azokat, akik képesek elhagyni a barátjukat…