Nem gyógyítja az idő

A Magyarországról elhurcolt 290 ezer ember közül ő volt az egyik, akit a szovjet Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott titkos parancsa alapján a Nógrád megyei Berkenyéről elvittek a Szovjetunióba. Romeltakarításra hivatkozva, s hogy a magyar népnek is fizetnie kell a németek melletti kiállásért, német nemzetiségű és német vezetéknevű férfiakat és nőket gyűjtöttek össze és hurcoltak el málenkij robotra, vagyis kényszermunkára.

– Eredetileg 18 és 30 év közötti nőket vittek el, de másnap már leszállították a korhatárt 16 évre. Senki nem tudta, hová visznek bennünket, annyit mondtak, hogy kétheti hideg élelmet, egy váltás ruhát, cipőt és pokrócot pakoljunk a hátkosarunkba. Öt nap gyaloglás után január 11-én Kál-Kápolnán marhavagonokba raktak bennünket. Azt mondták, ha bárki szökéssel próbálkozik, kiirtják a családját. Negyven ember került egy vagonba, férfiak és nők vegyesen. Egy hónap után érkeztünk meg a donyecki szénmedencébe. Mínusz 38 fok volt, a priccseket friss fából készítették, vizes volt minden. Azt sem tudtuk, mivel takarózzunk, hogy ne fagyjunk meg. Szerencsém volt, mert lágertakarító lettem, míg tífuszt nem kaptam. Három hétig volt magas lázam, néha kaptam kinint. Aztán a kolhozba kerültem, ahol már tököt és uborkát is ehettem, nem úgy, mint a többiek, akik leginkább fűből és zöld paradicsomból készült levesen éltek. Vasárnaponként nem kellett dolgoznunk, akkor mentünk a szomszéd településre koldulni, mert egy év után már nem volt olyan szigorú az őrzés. Tudták, hogy innen, több ezer kilométerre az otthonunktól képtelenség megszökni. Rengeteget imádkoztunk. Hamarosan tbc-s lettem, gyógyszert nem kaptam. 1946 decemberében hazaküldtek egy betegszállító vonattal. Túléltem – meséli Kati néni, majd átadja a szót a fiának, olvassa ő a szörnyű emlékeket.

Berkenyéről 83 embert vittek el. A szomszédos település, Szendehely lakói közül százhúszan kerültek a távoli Ukrajnába. A szerencsésebbek egy, mások hat év után térhettek haza. Vagy talán ők az igazán szerencsések, hiszen nem tömegsírban végezték, ahová pokrócba csavarva, névtelenül dobálták a holtakat. Az egész napos megemlékezés az Ősagárdról induló 14 kilométeres gyaloglással kezdődött, a hetven évvel ezelőtti erőltetett menet útvonalán. Száztizenhárom gyerek és felnőtt próbálta átérezni, mit élhettek át a szüleik, nagyszüleik. Ez persze képtelenség, hiszen akkor sokan lyukas cipőben, átfagyva caplattak a hóban, a várandós nőket sem kímélték a katonák. Tíz túlélő ül a megemlékezésen, köztük egyetlen férfi. Sűrűn barázdált arcukon látszik életük minden lenyomata. Lehetetlen könnyek nélkül felidézniük a történelem értelmetlen kegyetlenségét. De még az unokák szava is elakad, amikor felolvassák nagyszüleik visszaemlékezéseit. A legtöbben a bányákban dolgoztak, négykézláb, kézzel kaparták a szenet, mások meg vízben állva fejtették a „fekete gyémántot”.

Amikor már nem bírták az éhséget, összefogdosták a környék macskáit, megnyúzták és megfőzték mindet a piciny kályhájukon. A konyháról kidobált krumplihéjat földestül pirították, úgy ették, mint valami ínyencséget. Schmidt Anikó, a rendezvény főszervezője elérzékenyülve mesél a nagymamájáról, Hoffner Annáról, aki több mint öt évet húzott le a „kicsi roboton”: – A marhavagonokból lelógó jégcsapokat nyalogatták, hogy ne szomjazzanak. Amikor odaértek a lágerbe, a nők haját levágták, mindenhol szőrtelenítették őket. A barakkokban patkányokkal és más rágcsálókkal „éltek” együtt, embertelen körülmények között. Sokan haltak meg végelgyengülésben.

A nap végén 203 mécsest gyújtottak a hozzátartozók, s elvitték mindet a faluban felállított Málenkij robot emlékműhöz. Emlékeznek, mert miként egyikük fogalmazott: „Az igazságtalanságot nem gyógyítja meg az eltelt idő”.