Örökzöld Liliom

Persze Molnárt játszani mindig tuti siker. Visszarévedhetünk a múlt század fordulójára, körhinták és lepusztult bérházak közé, ahol a karakterek remekül hozzák a mondanivalót: a férfi képtelen kimutatni érzelmeit, az a fontos, amiről nem beszél; a szegény lány pedig olykor idegesítően naiv és ártatlan, még akkor is óvja szerelmüket, amikor már nyilvánvaló, hogy az számára leginkább fájdalmakkal jár együtt. A nyomor mindent felülír, sőt van, akit tévútra terel – maga a főhős is zűrös ügyek részese, pedig lehetne akár házmester is. Elejétől fogva sejti-tudja a néző, hogy amit kap, nem tündérmese. Ezt Vereckei Rita díszlete jelzi leginkább: a színpad közepi mozgatható rozsdás fémfal különböző helyszínek játékteréül szolgál. Csak néhány tárgy utal arra, hogy az adott időben hol is vagyunk, így például a kopott lovacska és csónak a vurstlit idézi. A színészek sem túloznak: Julikát Mészáros Blanka egyetemi hallgató alakítja végtelenségig lecsupaszított eszközökkel; a Liliomot „jutalomként” megkapott Orth Péter hasonlóképpen nem visz sok érzelmet a szerepébe, mindazonáltal néhol lehetne kidolgozottabb a játéka, s a beszédmodorán is volna mit csiszolni.

A produkciót Szász János filmszerűen kivitelezett jelenetei mentik meg és teszik emlékezetessé. Dramaturgiájában követi a hajdani kaposvári előadásban alkalmazott „csavart”: a legerősebbre a haldoklási és a mennybéli bírósági jelenet sikerült. Összességében nézhető és élvezhető a Liliom, de a színházból kijövet az idősebb kecskemétiekben felrémlik, milyen is volt ugyanitt, ugyanebben a darabban Latinovits Zoltán és Moór Marianna 1968-ban…