Világégés felfüggesztve - Emberi gesztusok az őrület közepén

Nem szeretem a reklámokat, de nemrég láttam egy olyan, alig kétperces filmet, amely napokig foglalkoztatott. Egy angol csokoládégyártó cég által megrendelt mestermunkáról van szó.

A jelenet az I. világháború első karácsonyán játszódik az angol és a német lövészárkok két oldalán. A német katona a távolban lévő szerelme fényképét nézegeti, majd önkéntelenül is elkezdi énekelni a Stille Nachtot. Hamarosan válasz érkezik a túloldalról. Ugyanaz a dal, csak persze angolul. Az énekszó egyre hangosabb, lassanként kórus alakul, majd megtörténik a korábban elképzelhetetlen: az egyik katona fehér zászlót tartva maga előtt kimászik az árokból. A túloldalról úgyszintén. Hamarosan mindkét oldalról érkeznek a jóképű fiatal férfiak, beszélgetnek, majd valahonnan előkerül egy focilabda, és játszani kezdenek. Az idillnek távoli puskalövés vet véget, mindenki rohan vissza az árkába. S persze, hogy a reklám se szenvedjen csorbát, a német katona egy angol csokit talál a zsebében. Mondom, napokig foglalkoztatott a fraternizálás kérdése: vajon mennyire volt valójában jellemző a szemben álló felekre? Az egykori történelemórán hallottak derengtek bennem: amikor az öntudatra ébredt munkások rádöbbentek, hogy a kizsákmányolóik egymás ellen uszították őket, barátkozni kezdtek a fronton. Mivel azonban a kijelentés ideológiával volt átitatva, hittem is meg nem is. De hogy már a háború elején is barátkoztak volna, arról korábban nem hallottam.

Pedig megtörtént, különösen az I. világháború első karácsonyán. És szinte ugyanúgy, ahogy azt a reklámfilmben megjelenítették.

Fényképeket nézegetek, rajta német és angol katonák, amint a senki földjén álldogálnak, beszélgetnek, más felvételeken fociznak. Egy fennmaradt levélből kiderül, hogy karácsonyi dalokat is énekeltek együtt, sőt meg is ajándékozták egymást. Aztán persze vissza a lövészárkokba. És hogy a történet még abszurdabb legyen, gyilkos fegyvereikkel hamarosan tovább lőtték egymást. Ez a magatartás a történészek kutatásai szerint a nyugati fronton, 1914 karácsonyán százezer katona sajátja volt.

Túl azon, hogy a normális emberi magatartás a barátkozás, együtt éneklés, nem pedig egymás gyilkolása, vajon mi indíthatta őket minderre? Elvégre mégiscsak ellenségeknek kiáltották ki őket – de nem egymást! Vélhetően eszükbe juthatott: „Tulajdonképpen miért is gyilkoljuk mi azokat, akiket sosem láttunk, nem is ismerünk, ezért semmi bajunk egymással? És akit ugyanúgy hazavár a szerelme, a szülei, a húga, a kistestvére, a barátai a faluban, mint bennünket. S különben is, azt ígérték, hogy karácsonyra már otthon leszünk. Mire lehullnak a falevelek…”

A történészek szerint a következő karácsony már korántsem telt ekkora barátságban. Akkorra a háború már végképp eldurvult a gáztámadások vagy a repülőkről szórt halál által. Odalett a háború ethosza, ha ugyan volt neki egyáltalán valaha…

És igaz, a harcok vég nélkülivé válásának időszakában, a háború vége felé, amikor már mindenkinek elege lett mindenből, amikor már a gyűlöletbe is belefáradtak, ismét megindultak a barátkozások – s nem csak karácsonykor. De az egy egészen más történet, más indíttatás.

Érdekes, hogy a II. világháború kegyetlen harcainak idejéről, karácsonyairól már nem maradtak fenn efféle emlékek. Az első világégés első szeretetünnepén viszont még működtek a természetes emberi reflexek. És igen, a valóságban is adtak egymásnak apró ajándékokat. Akár még olyan csokoládét is, amilyen abban a bizonyos reklámfilmben szerepel.