'Hatezerért, gondolod, óránként cserélni fogom?' - Szálló a város szélén

Ne vegye bizalmaskodásnak, de munka, asszony miatt, ha meg nem sértem – kérdi, s kezét a szakma szabályát sértve, bizalmasan a vállamra teszi, hogy ne, ne mondjon semmit, értem én ezt, férfiak vagyunk, büszkék. Mentem én is el hazulról többször is, az még nem a világvége, ha az ember jó tempót fog, nem hamar ér vissza, kicsit már aggódnak érte, visszafogadják. Vacsorát főznek neki, hogy mi bajod neked itthon, s mi a világgal, te hülye! Idáig ér a mondatával, majd int, lépjek kicsit odébb, fontos dolga lett, mi ráérünk beszélgetni.

Számoltam, tíz lépcsőfok vezet a portáig, kint már köd van, nehéz a levegő. Szuszogó férfi jön. Izzadt, homlokát törülgeti, s szól: igyekezzél, Jancsi fiam, sok a dolog, drága az idő. S Jancsi, a portás hajol, hogy a szokásosat, főnök? S ő int, persze, ledőlnék picit, hogy lehet ilyet kérdezni. A lift rossz, közli sietve a portás. Gondoltam, fiam, mit várjon tőletek az ember, feleli a szuszogó vendég, bár portás Jancsi ránézésre az apja is lehetne. Legközelebb nem jövök ide, teszi hozzá fenyegetően, s fejével a hölgy felé int, hogy mire vársz, szivi, szabad az út felfelé. Végül is nem sok az, úgy kétemeletnyi a boldogságig.

A félemeletnél azért a férfi megtorpan, visszafordul, tudod, mit, fiam, azért ez mégse járja, fáradjak itt, Jancsikám, küldök én majd szerelőt, szól vissza. S a portás bólint, az jó lenne. Bár nyilván semmi sem lesz belőle, régóta ígérgeti ezt a szuszogó férfi, de nem változik itt semmi, csak mintha a nő lenne új. Bár nem kizárt, csak fodrásznál járt, hölgynél azt nem lehet tudni.

Kér kávét? Vagy inkább egy sört, kérdi a portás újra felém fordulva. Majd fejet csóvál, nem, látom, itt komoly a helyzet, ide más kell. „Okosságot” húz elő a pultból, a sajátjából, úgy mondja, alulról érinti a 60 százalékot. Bánatra, gondra, úgy tapasztalja, ez használ. Hozzáírom a számlához, jövendöli, majd papírokkal babrál, s mintegy magával vitázva, magát is meggyőzve összegez: ha egy napra marad, minek a bejelentővel bíbelődni. A folyosó végén forduljon balra, az csendes hely, pihenni is tud, mondja. S intek, ismerem az utat.

Jártam már itt, nemrég, úgy harminc éve. Akkor még kő helyett padlószőnyeg volt a hallban, s televízió, amin esténként a lakóknak össze lehetett veszni, melyik adóra is állítsák. Szinte élvezhető minőségben legalább két adó bejött, s lehetett vitázni rajta. Volt rexasztal is: a posztót szórakozott játékosok a dákóval felbökögették, cigarettával kiégették. Mindenfelé lejtett a pálya, de aki itt, a szállón élt, ismerte, tudta ezt. Egyenlők voltak a feltételek, s lökés közben az idő is múlt.

A könyvtár hétfőn és szerdán este héttől nyolcig működött. Jó, hogy könyvtár, ez kissé eltúlzott. Üveges szekrény állt ott, s benne úgy száz kötet. A kölcsönzői sor se nyúlt hosszúra, néha ténfergett valaki arra. Mit olvasna, kérdezte a nép művelője, aki kedden, csütörtökön másutt folytatott hasonló tevékenységet. Nehéz napom volt, hallatszott a felelet, valami vidámat. Ne legyen hosszú, nincs nekem arra idegem! S vitték ritkán a vidám, nem hosszú könyveket. Csak Cseh úr, a gázszerelő állt elő komoly igénnyel, miszerint azért a könyvben legyen cselvetés, kardozás, netán autósüldözés, de ha egyik sincs, „nemizhetnek” benne, ő azokat szereti. És a könyvtáros sokáig keresgetett.

S míg ki nem felejtem, volt itt vastag ajtó is, ami a női szállólakókat választotta el az erősebb nemtől. Ám ha szépen kérték, s pénztárca is nyílt, az ajtó is feltárult. Aztán csak csendben, szólt a portás, aki hajnalban a megbeszélt időben újra ajtót nyitott. Köszönjük, hálálkodtak neki pirulva, s ő legyintett, ugyan már, emberek vagyunk.

A rexasztalt kiszórták, a televízió is eltűnt, illetve szinte minden szobában van. Továbbra is szemcsés a kép, de nem két, hanem 32 adó is van rajta. Az ajtót is elvitték, már csak a keret nyoma látszik. A munkásszállót is urasan szállónak hívják, mint majd’ mindegyiket. Lett belőlük csicsás, s maradt köztük lepukkadt. Egy a közös: cikkhez nem járulnak hozzá, az még megzavarná az itt élők nyugalmát.

És igaz is: nyugalom! Estére benépesül a szálló. A mellettem levő szobába egy jókedvű szerelőbrigád szorult, voltak eleget levegőn, el is fáradtak, a tévét unják, hát ultiznak. Hallom: most meg zölddel kellett volna a pancsernek indulnia, zölddel, te majom, meddig tanítsalak? Fölöttem egy rekedt ember az asszonyával üvölt. Mari, mondtam neked, hogy ne nézd, ne incselkedj! Mari, ne kacérkodj! Mari, ne szájalj, mert rossz véget érsz!

Éjfél felé csendesül a szálló, akár aludni is lehetne. Az ágy kényelmes, nemrég cserélték, csak a mellékhelyiségből érkeznek furcsa zajok, a vécétartály feltölt, s ürít. Nem távolság, úgy óra múlva a portára ballagok.

Ő éppen dühöng: koszos a lepedő? Anyádat, hatezerért, gondolod, óránként cserélni fogom?! Hat nyelvből van vizsgám, akadémiai tag vagyok, ez meg jön, hogy piszkos a lepedő. És? Az én dolgom?

Idáig ér, mikor meglát. Baj van, kérdi. Nem, semmi. Még egy pálinka, invitál, a vendégem rá, most rám fér. Tölt, koccintunk. Visszahívom. És ő újra, végül is úriemberek vagyunk. Vacak egy hely ez, uram, de még mindig jobb, mint otthon, egyedül. A lányom, fiam Angliában él. Az asszony utánuk ment. Unatkoztam, valamit itt még fizetnek is, esténként innen hívom őket. A főnököm büszke rá, jól megy neki, akadémikus recepciósa van. Teszek rá. Miért jött? Nem tud aludni? Ne kéresse magát, igyunk egy utolsót, János-áldomást! Így ni, jó éjszakát!