Dagad a büszke jászok keble

Még nincs szombat délelőtt tíz óra, de Balogh János már türelmetlenül toporog a Jászság Népi Együttes székháza előtt.

Hamarosan kezdődik a próba, igaz, tegnap éjjel is éjfélig ropták. Este pedig már fellépnek Budapesten, a Magyarság Házában, mégpedig három erdélyi tánccal, s hajnalra érnek majd haza. A magánkezdeményezésből született Csángó Rádió fennmaradásáért jótékonykodnak a bálozók.

– Hétéves voltam, amikor táncolni kezdtem, ennek már 14 esztendeje. Máig emlékszem, ahogy ültünk a járdán a Viganó művészeti iskola óráira várva, a tornazsákunkat szorongatva – idézi fel a kezdeteket a jászfelsőszentgyörgyi fiatalember. – Eljött az idő, amikor egyszeregyszer már feltáncolhattunk ide a felnőttegyüttesbe, a Jászságba. Varázslatos élmény volt aztán, amikor eljutottunk Erdélybe, például Gyimesközéplokra, ahol megtapasztalhattuk az eredeti közeget.

A táncosok sejtik, hogy a jászok összetartásának is köszönhető a nemrégiben elnyert Prima Primissima-közönségdíj. De annyi bizonyos: olyan dologra nem adták volna a voksukat a konok és büszke jászok, amely mögött nincsen valódi érték.

Számos elismerés érte őket az elmúlt években. 2012-ben megnyerték a Fölszállott a páva versengését. Turnéztak Franciaországban, Hollandiában, Amerikában. Fergeteges közös műsort készítettek a Csík zenekarral.

Szűcs Gábor másfél évtizede a szólótáncosi és koreográfusi díjak egész sorát is begyűjtötte, 1996 óta ő a Jászság Népi Együttes művészeti vezetője. Jól emlékszik, egy ideig még vívódott gyerekfejjel, vajon a foci vagy a tánc mellett döntsön-e. Aztán igen mély nyomokat hagyott benne, amikor 1977-ben a tévé előtt izgulhatta végig a Ki mit tud? döntőjét, s láthatta, hogy a Jászság – amelynek az ő testvére is alapító tagja volt – végül győztesen kerül ki a versengésből.

Az első lépéseket akkor, tízesztendősen még otthon, például a konyhában leste el a testvérétől. Majd végképp elkötelezte magát a tánc és az együttes mellett, sőt, ahogy sok táncos, ő is innen nősült. Felesége, Szűcsné Urbán Mária a Viganó Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója. Náluk mintegy ötszáz általános és középiskolás korú diák táncol, Jászberényen kívül még nyolc jászsági településen dolgoznak délutánonként tíz táncos oktatóval.

– Épp generációváltásban vagyunk az együttessel, a táncosaink jórészt huszonéves, saját nevelésű fiatalok. Jászberényben amúgy igen sok családban ápolják a táncoshagyományt, nincs gondunk az utánpótlással – magyarázza Szűcs Gábor, miközben a táncosok már öltözködnek.

A lányok egymás után veszik fel a ráncos szoknyákat – akad, aki még farpárnával is rásegít, hogy szépen mutassanak. Igazgatják a gyöngyös mellényeket, befonják egymás haját: nem két perc, amíg magukra öltik a színes kalotaszegi viseletet.

Az emeleten két teljes termet megtölt a ruhatár. Akadnak olyan 80–100 éves viseletek, amelyeket még Erdélyben vásároltak; ezeket már óvják, különben szétfeslenek. A csizmák is nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Van olyan leányzó, aki az egykor táncos nővére lábbelijét húzhatja fel. Sarkalva, talpalva több évtizedig is szolgál egy jóféle csizma annak dacára, hogy a fiúk rendesen csapkodják a szárát.

Jó helyre érkezett a Prima Primissima-díjjal járó 15 millió forint: varrathatnak belőle újabb viseleteket, tökéletesíthetik a várostól két éve kapott székház technikai berendezéseit, és telik a művészi munkára is. Az új stílusúnak mondott jászsági táncok – akad köztük például bottal járt kanásztánc, seprűtánc, oláhos, lassú és friss csárdás – mellett szívesen tűzik műsorukra a régi stílusú erdélyieket is. A jászságiak mindig hűségesen jártak Erdélybe, majd 1990- től Moldvába is gyűjtőutakra. Ma pedig ők segítenek „lélegeztetni” az erdélyi kultúrát.

A hazai táncosok, koreográfusok, akik az 1970-es, ’80-as években kinn jártak, s amit lehetett, megtanultak a kinti idős adatközlőktől, most visszamennek Erdélybe a fiatalokat tanítani. – A régi öregek akár éjjel kettőkor is lelkesen mutatták, hogyan kell csapni – meséli Szűcs Gábor. Maga is rendszeresen dolgozik Csíkszeredában a Hargita Székely Nemzeti Népi Együttes hivatásos tagjaival.

– Májusban születtem, augusztusban már tánctáborba vittek a szüleim. Igaz, hivatalosan csak ötévesen kezdtem táncolni – mondja mosolyogva Vaprezsán Viktória, aki tizenévesen nemigen sajnálta, hogy bulizás helyett néptáncpróbával tölti a hétvégéit. Szegedi egyetemistaként is minden héten hazajárt Jászberénybe, és ezt teszi ma is, bár Budapesten dolgozik irodavezetőként.

– Az elmúlt 19 év alatt, amióta táncolok, olyan remek közösség kovácsolódott itt össze, aminek nincs párja. Akad köztünk jogász, postás, mérnök, de összeköt minket a közös értékrend és a hagyományok tisztelete. Évtizedes barátságok, szerelmek szövődnek itt, gyerekek születnek – magyarázza az okleveles építőmérnök, Botka Bálint, aki nemrég végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen.

Nem csupán kitartást, de fizikai állóképességet is kíván a néptánc, erről magam is meggyőződtem, miközben a próbát néztem. A fiúk homloka alaposan gyöngyözött már dél felé, de fáradhatatlanul járták, a lányok szoknyája pedig csak pörgött. Állítólag hajdan a Jászság egyik hosszú, 70 perces műsora után mérlegre álltak a legények, és kiderült, akár 3–5 kilóval is könnyebbek lettek a végére.

– Remélem, hogy még 40–50 éves korunkig is aktívan rophatjuk – mondja Farkas Mátyás, aki hétköznap a fővárosban dolgozik, a postánál. Számára sem kérdés, hogy a táncot vagy a magánéletet válassza-e. Azt mondja: ugyanaz a lány a párja a kalotaszegiben, aki az életben is.