Titkos rekesz az Arlberg alján

Sokféle módon lehet csoportosítani a világ vallásait. Az egyik ilyen a misszionálási szándék megléte – vagy annak hiánya. Az eredmény leegyszerűsítve: a keleti vallások nem misszionálnak, a nyugatiak igen. Sőt a keleti vallások híveinek meggyőződése, hogy hozzájuk csak születni lehet, betérni nem. Az ne tévesszen meg bennünket, hogy napjainkban a keleti vallások terjesztőivel is találkozunk, akár Magyarországon is. Ők a maguk vallási rendszerében a kisebbségi nézetet vallókhoz tartoznak.

A nyugati vallásokhoz viszont be lehet térni. Sőt mi több, a kereszténység erőteljesen térítő vallás. Máté evangéliuma szerint Jézus egyik utolsó parancsa az apostolok számára az volt, hogy menjenek el a világba, s terjesszék az ő tanításait.

A tanítványok pedig elindultak. Eleinte, stílusosan, az apostolok lován, vagyis gyalog. Pál apostol hajón utazott Rómába. Ugyancsak hajóra szálltak az ír és az angol szerzetesek a VI. században, hogy a kontinens pogány lakói között térítsenek. Szent Brendan pedig ugyanebben az időben, törékeny hajóján vágott neki az Atlanti­-óceánnak.

Az a térítő keresztény, aki nem akarta gyalog róni az utakat, szamárhátra ült. Lóra azonban nem, legalábbis a szerzetesek jó része bizonyosan nem, a rendtartásuk ugyanis ezt valami miatt tiltotta.

Manapság persze az utazó keresztények a modern közlekedési eszközöket, a (motor)kerékpárt, az autót, a repülőgépet is igénybe veszik. S nem csupán a missziói szándékból fakadóan, hanem a zarándoklatok okán. A  zarándoklat egyik célja kultikus helyek, tárgyak, ereklyék felkeresése – nem kis lemondás árán. Az utazással járó kényelmetlenség, lemondás, fáradság ugyanis beszámítódik a bűnbocsánatba. Ez utóbbit manapság, a vallásos turizmus buszos, repülős időszakában nehéz elképzelni. A kívülállók számára a zarándokok sokszor inkább tűnnek városnéző turistáknak, mint a bűneikért vezeklőknek.

Az egyház szolgáinak utazásai megsokszorozódtak, különösen, amióta a kereszténység világegyházzá vált. S már nem csupán a térítő szándék vagy a zarándoklat miatt kelnek útra, hanem hogy találkozhassanak egymással. Egy­egy szerzetesrend kongregációjára – legtöbbször Rómába – már úgy utaznak az egyházi vezetők, mint a cégek tulajdonosai a konferenciákra.

Ismert a keresztények kényszerű utazása – amit nevezhetünk menekülésnek is. Az egyházüldözés számos diktatúra sajátja. Magyarországon különösen az ötvenes éveket jellemezte. Sokat szenvedtek a szerzetesek, apácák is. Rendjeiket – néhány kivételt leszámítva – 1950-­ben feloszlatták. A rendelkezés több mint hatvan rend körülbelül tízezer tagját érintette.

A nyomást az egyházak már 1946­-ban érezték, ám Rákosi Mátyás 1948. januári bejelentése egyértelművé tette számukra a sanyarúnak szánt jövőt: a diktátor még annak az évnek a végéig kilátásba helyezte a leszámolást a „klerikális reakcióval”. S hogy nem viccel, azt az egyházak egyre gyakoribb zaklatása, az iskolák államosítása, Mindszenty József letartóztatása jelezte.

A rendek az ellenük irányuló terrorra különféleképpen reagáltak. A jezsuiták például nem várták meg feloszlatásukat, hanem már előtte a menekülést választották. Útlevélért hiába is folyamodtak volna, ezért szöktek – a többségük sikerrel. Csupán érdekesség, hogy a budapesti Mária utcai rendházukban éppen 1948­-ban szentelték fel Feszty Masa – Jókai Mór unokája – Úti Boldogasszonyt ábrázoló festményét. Szükségük is volt a jezsuitáknak égi patrónusuk segítségére…

A „főpróbát” a jezsuiták számára Csávossy Elemér 1946­-os útja jelentette. A generális megválasztásakor a magyarországi jezsuitákat képviselte Rómában úgy, hogy oda­vissza illegálisan lépte át az országhatárt. Vasúton indult nyugat felé, majd szekéren, végül gyalog közelített az államhatárhoz, amelyen a helyi terepviszonyokat jól ismerő csempészek segítségével lépett át. Bécsben a jezsuitáktól hamis útlevelet kapott, ezzel Ausztria szovjet, vagyis keleti megszállási zónájából a nyugatiba érkezett. Innsbruckban vatikáni útlevélhez jutott, ezzel érkezett Rómába, majd a generális megválasztását követően ugyanezen az útvonalon és módon érkezett haza.

A rend vezetői azt követően határozták el, hogy a számukra kedvezőbb időket a szabad világban várják ki, amikor 1948 őszén a szegedi rendházukat is megszállták. Elsősorban a skolasztikusok, vagyis a fiatal jezsuita növendékek kiszöktetésére összpontosították az erejüket. A szökések költségeire 50 ezer forintot különítettek el.

Az akciókban nem egy esetben a határ mentéről származó rendtársak rokonai segédkeztek. Sokan gyalogosan indultak neki a hosszú útnak, sokan pedig a Keleti pályaudvarról induló, Nyugatra tartó Arlberg expressz alján vágtak neki az ismeretlennek. Előzőleg két fiatal rendtárs munkásnak jelentkezett a vasúthoz, és a hálókocsi aljára deszkalapokat erősítettek. A rendtársak ezekbe feküdtek be. A kellemetlenségek elkerülése végett az utazás előtt nem ettek és ittak. Útravalóul pedig csupán pokrócot kaptak, valamint térképet, elemlámpát és menetrendet, hogy tudják, merre járnak, nehogy idő előtt elhagyják rejtekhelyüket. Természetesen így is csupán idő kérdése volt a lebukás. De ameddig ez elkövetkezett, addig is 40­-45 jezsuita elhagyta az országot. 

Az elaknásított határt később a Fertő tó környékén még tucatnyian lépték át a helybéliek, például az erdőkerülők segítségével. A szökés azonban az ötvenes évek elejére teljesen lehetetlenné vált. A magyar jezsui ta rendtartomány két részre oszlott: az itthon maradottakéra és a távozottakéra. A kapcsolat a kettő között gyakorlatilag megszűnt.

A jezsuiták közül sokan távoztak az országból a forradalom leverését követően is. Végső soron 1948tól 1957 elejéig 135­-en hagyták el az országot, az összes magyar jezsuita körülbelül egyharmada. A kintiek és a hazaiak szekciója a rendszerváltást követően egyesülhetett ismét.