Út a biztos nyomorból a bizonytalan lét felé - Riport

Lassan három éve, hogy legutóbb itt jártunk. Akkor a partszakaszon minden nádszál úgy állt, hogy a tapasztalt határőr szeme azonnal megmondta: járt-e itt valaki vagy sem.

A Csongrád megyei Ásotthalom határában akkor még inkább a csempészek okoztak gondot. Most hó borítja a tájat, ám a nagy fehérségben tucatnyi, sőt inkább százas nagyságrendben sorjáznak a lábnyomok, tökéletesen rajzolva végig az útvonalat, amely egyenesen a rendőrök karjába vezet.

„Nem most kezdődött ez, hanem tavaly szeptemberben” – mondja legyintve egy néni. Csak valahogy most jutott el a hír az ország fülébe: koszovói menekültek lepték el az országot, s a kormány gyorsan meghirdette a gazdasági bevándorlók elleni harcot. A túloldalon Szerbia, alig egy méter mély a csatorna, amely elvágja itt a két országot egymástól. Ott kilométer széles síkság, itt fák-bokrok sűrűje. Az innenső parton szinte lépésről lépésre botlunk bele a bizonyítékokba: illegális határátlépés történt. Honnan tudjuk? A vizes cipők, farmerok, gyerekholmik kupacba gyűrve hevernek a földön, a menekülők gyakran felgyújtják őket, hogy a jeges vízben meggyötört tagjaikat felmelegíthessék. Mire ideérnek, utolsó ruhadarabjaikat váltják, sokaknál már táska sincs – minek is, hiszen úgyis üres. Az egyik bokor tövében papírfecnik tömkelegét rezgeti a szél: irataikat széttépik, amint átérnek, hogy ne lehessen azonosítani őket, és azt, honnan jöttek. Egyfajta szabadság ez is, időt nyer, akit nem lehet visszatoloncolni oda, ahonnan menekül.

A Koszovóból érkezők felszámolják mindenüket, eladják az utolsó mozdítható értéket is, hogy legyen elég pénzük maguk mögött hagyni mindent, amit eddig ismertek. És innentől bejáratott utak vannak. Buszokkal mentek eddig Szerbiába, most ugyan szigorodott az ellenőrzés, de találnak majd más módot arra, hogy kijussanak. A magyar határig napokon át tartó út vezet, mielőtt átlépnék a határt, pihennek még egyet.

Átjönni nem nehéz, csak az a hideg víz ne lenne, onnan már egyenes út visz előre, az ösvények, csapások mentén piros szalagok jelzik, merre van a kitűzött cél. Ez a cél persze más és más lehet, attól függően, ki segít nekik. Az embercsempészek általában Mórahalom környékéről szállítják a menekülteket autóval, de van, akit a buszhoz irányítanak, hogy jusson fel a fővárosba, onnan mehet tovább.

A múlt héten még ezrek jöttek. Mostanra elült a menekülthullám, „csak” százával érkeznek át a határon, és egyre fogynak. A miértre több válasz is lehetséges. Mivel az információs csatornák meglehetősen jól ki vannak építve, nagyjából percre pontosan tudják, mikor hogyan reagál a hatóság a menekültek áradatára. Most éppen úgy tűnik, hogy ezen a szakaszon túl nagy a felügyelet, ezért más útvonalakat keresnek a menekülők. Állítólag az új útvonal Horvátország felé vezet majd, hiszen tavalytól már ott is az Európai Unió határát léphetik át.

Aki viszont már eljutott idáig, annak viselnie kell a magyar procedúrát, ami jelen pillanatban szintén nem egyszerű. Ásotthalom szélén immár gyűjtőpontok vannak kijelölve, annyi menekültet kellett az elmúlt hetekben összeszedniük a határőröknek. Igaz, mostanában nagyon már nem kellett megerőltetniük magukat a hatóságoknak, ugyanis a koszovóiak szinte keresték a lehetőséget, hogy megtalálják őket. Elkapni csak néhányukat kell, a többség begyalogol maga a gyűjtőpontra, és várja, hogy elszállítsák.

Négy rendőr áll két kisbusz mellett. Kora délután már nagyjából 20 fős csoport várakozik az enyhe napsütésben. Nincs meleg, hat gyerek a buszokban üldögél, a legkisebb alig néhány hónapos. Jár a motor, hogy melegedjenek – mindez valójában szabályellenesen. 
De legalább emberséges.

A csoport összetétele finoman szólva is vegyes. Egy középkorú katona, a Koszovói Felszabadítási Hadseregben szolgált, de inkább lelépett. Az övé a hat gyerek, van hozzá feleség is, meg két darab sporttáska. Ennyivel mennek. Németországba. Fiatal pár, mindketten egyetemisták, ha kiérnek (Németországba, hova máshova?), össze akarnak házasodni. Nekik vannak irataik is, mindketten büszkén mutogatják a személyi igazolványukat, szinte felszabadultan nevetnek a kamerába.
Két fiatal srác, egyikük semmit sem akar mondani magáról, a másik, Bujan büszkén mondja, hogy felsőfokú ügyvédi végzettsége van. „Pfff” – ez a válasza a kérdésre, itt, Magyarországon akar-e maradni. És ha nem jut ki az országból? Optimista, ki fog jutni. Neki el is hisszük, olyan hittel és tökéletes angolsággal győzköd róla bennünket. Egy másik fiú teljesen egyedül jött el Koszovóból, folyékonyan beszél németül, van szakmája, amivel büszkélkedhet – hegesztő, nem fél, hogy nem fog tudni dolgozni Németországban. 
És ez csak a sor eleje…

Kérdeznénk a rendőröket, ők hogyan élik meg ezt a helyzetet. Egyikük megrázza a fejét. „Nem tudom elmondani. Nem is akarom” – csak a hangja árulja el, hogyan érez. Láttak már mindent, és még annál is többet. Terhes anyákat kisbabákkal a karjukon. Egész családokat egyszatyornyi holmival. Fiatal fiúkat és lányokat, akik egy vékony kabátban küzdötték el magukat idáig, hogy aztán órákat álljanak a mínusz tízfokos télben. „Jött már háziorvos, jött polgármester, aki úgy hagyta ott a falut, ahol élt, hogy ő volt az utolsó. Becsukta a kaput, és kalap, kabát” – sorolják a rendőrök. A többség alig beszél nyelveket, terveik nincsenek, már félni sem félnek, csak meg akarnak valahol pihenni. Ezt nézni, napi 12 órás műszakokban...

Váratlan lenne egy ilyen helyen az emberség? „Ez a világ legtermészetesebb dolga. Legalábbis szerintem” – az a magyar fiatalasszony mondja ezt, aki nyomatékosan megkér minket arra, hogy se a nevét ne írjuk le, se az arcát ne fotózzuk. Ásotthalmon laknak, teát hoz napról napra a férjével, hogy valami melegséget tudjon csempészni azok életébe, akik kénytelenek ebben a földi pokolban várakozni a sorsukra. Autójukba ültetik az anyákat és a gyerekeket, hogy ne fagyjanak át teljesen.

Hogy egy ilyen, példaértékű magatartásra ma valaki miért nem büszke névvel, arccal? Nem mer az lenni. Ásotthalom kicsi település, mindenki ismer mindenkit. És ha a menekültkérdésről esik szó, ebben a kis faluban benne van minden, ami ma Magyarországot jellemzi. A polgármester, a hírhedt szélsőjobbos vezér, Toroczkai László legszívesebben kerítéssel venné körül a falu területét, hogy kirekessze az idegeneket. Még Morvai Krisztinát, a Jobbik EP-képviselőjét is elhívta egy lakossági fórumra, hogy együtt szíthassák a hangulatot. Ők már fegyveres terroristákkal is riogattak. Sikeresen. A bizalmatlanság és a félelem légköre telepedett meg. „Kinézik itt azt, aki segít. Félnek az emberek, de nem is igazán a menekültektől, inkább attól, hogy megbélyegzik őket, ha foglalkoznak velük...”

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a helyiek – ha úgy adódik – azért felveszik a gyalog közlekedőket, és elszállítják őket a gyűjtőpontokra. Ez amúgy tilos, embercsempészetnek minősül. A tanyákon pedig esetenként hasznot is húznak a menekültekből: némi pénzért cserébe megengedik nekik, hogy átöltözzenek és tisztálkodjanak. Aztán mehetnek tovább. Ameddig jutnak.

A végtelenségig viszont nem lehet a gyűjtőponton sem ácsingózni. Integetünk Bujannak és a többieknek. Innen a Hangárba vezet az út, rabszállítóval. Az épület olyan ijesztő, mint a neve: egy nagy, kék kockaház, kerítéssel körbevéve Röszke mellett, az udvaron tucatnyi rendőrautó parkol. Ide már nem mehetünk be, de még beszélgetni se nagyon állhatunk meg. Annyi azért kiderül, a következő állomás Szeged lesz, ha megtelik a Hangár, a megyeszékhelyre, a bevándorlási hivatal kirendeltségére viszik a begyűjtött menekülteket, akik ott majd hivatalosan is bekerülnek a rendszerbe, és döntenek arról is, hogyan tovább. Ha menekültstátusért folyamodnak, nyernek némi időt. Sok mindenre elég lehet. Kapnak egy jegyet, és elirányítják őket valamelyik befogadó állomásra. Arra viszont a nagy hajtásban nincs kapacitás, hogy a hatóságok ellenőrizzék is, a megfelelő vonatra szállnak-e fel.

A szegedi pályaudvar előtt egyetlen rendőrautó áll, az se sokáig, néhány perc után továbbgördül. Bent, a melegben egész család, csaknem tízen üldögélnek a földön. Bicskére kell menniük, és oda is mennek – megpihennek, sok volt már nekik az elmúlt hónapok rettenete. Tervük nincs, bár a céljuk (meg sem lepődünk már) Németország, majd valahogy eljutnak oda is. A tizenöt év körüli kislány folyékonyan beszél angolul. Semmijük sem maradt Koszovóban, nincs miért szomorkodniuk. Együtt vannak, és csak jobbat remélnek az eddigieknél.

A Budapestre tartó vonaton viszont három húszas éveiben járó fiú és egy lány ül. Ők is fáradtak, csomagjuk nincs, beszélgetni nem nagyon akarnak. Amikor jön a kalauz, szótlanul nyújtják a jegyüket. Biztos útvonalon haladnak, tudják, hogy hogyan jutnak ki az országból.

Begördülünk – a MÁV szokásaihoz mérten visszafogott, alig félórás késéssel – a Nyugati pályaudvarra. Itt nincs, legalábbis ezen a napon, rendőri felügyelet vagy ellenőrzés. Volt, amikor a Keletiben óriási kavarodás alakult ki, mert mindenkit igazoltattak, aki egy kicsit is gyanús volt – ami nem kis felháborodást váltott ki azokból, akik végigélték a procedúrát.

Az elmúlt hetekben több száz menekültet szedtek le a hatóságok a vonatokról. Ezek az emberek egyetlen dolgot szeretnének: mihamarabb kijutni ebből az országból, és folytatni vándorlásukat Németország felé. Csakhogy minden egyes alkalommal, amikor elkapják őket, újra bekerülnek a hírekbe – még akkor is, ha egyszer már regisztrálták (és jelentették) őket menedékkérőként. Így kóborolnak, próbálnak továbbállni, ami egyébként gyakorta sikerül is nekik, ám ha Ausztriában is elkapják, ide küldik őket vissza. És akkor újra bekerülnek a rendszerbe, miközben fogy a pénzük, maradni nem akarnak, az utazás viszont sokba kerül.

Ördögi kör, amiből ki tudja, hogyan lehet kikerülni.
Diószegi-Horváth Nóra



képalá
Szerb határőr koszovóiakat tartóztat fel Szabadka közelében - FOTÓ: MARKO DJURICA, REUTERS

Koszovóból
érkezett
migránsok
várakoznak
rendőri
felügyelettel
Ásotthalomnál


A Keleti
pályaudvaron
várakozó
menekültek
úti célja
legtöbbször
Németország

Hogyan
tovább?
Feltartóztatott
koszovóiak
egy hangárban
kialakított
helyiségben
várakoznak
Röszke mellett


Debrecenben is működik befogadó állomás

KERETBE
Képmutató törvénykezés
Tizenhat évvel a koszovói háború után ismét emberek tízezrei
kelnek útra a Szerbia és Albánia közé ékelődött kis
országból, Koszovóból, a nyomor és a teljes kilátástalanság
elől menekülve. Az Egyesült Nemzetek adatai szerint a
mindössze 1,8 millió lakosú országban a felnőttkorúak
több mint 35 százaléka munkanélküli; a fiatalok körében
még rosszabb az arány, eléri a 60 százalékot. Az ország
harmada él mélyszegénységben.
Ezek fényében érthető hát, ha a külföldön élő ismerősök
Facebook-bejegyzéseiből és a „szép, új világról” szóló,
szájról szájra terjedő mendemondák hallatán egyre többen
választják a biztos nyomor helyett a bizonytalant. A Németországba,
Ausztriába érkezők, míg várnak a menedékkérelmük
elbírálására, lakhatási és étkezési támogatást
kapnak, mely sok esetben jóval több, mint odahaza az
egész havi bevételük. Különösen igaz ez azokra, a társadalom
peremén élő romákra, koszovói egyiptomiakra, ashkali
(albánul beszélő muzulmánok) népcsoporthoz tartozókra,
akiknek még a többségi albánoknál is halványabbak a kilátásaik.
A koszovói menekültek ügye néhány hét alatt összeurópai
probléma lett. A szomszédos Szerbia külügyminisztere,
Ivica Dačić a pristinai vezetést okolja a kialakult
helyzetért. Szerinte Koszovó nem tartotta be a Belgráddal
kötött, mozgásszabadságról szóló megállapodást. Tény,
hogy ez az egyetlen ország a Nyugat-Balkánon, amelynek
polgárai nem részesülnek az EU legtöbb országára érvényes
vízummentességben.
Németországban kisebb belpolitikai vitát kavart a bevándorlási
törvény szigorításának tervezete. Pedig az érkezők
esélye a letelepedésre eddig is szinte a nullával volt
egyenlő. Tavaly a 8923 koszovói menedékkérőnek mindössze
1 százalékát találta a német bevándorlási hivatal
befogadásra érdemes politikai menekültnek. Igaz, az
emelkedő trend tovább tart, idén januárban már 3630
koszovói nyújtott be menedékkérelmet – majd’ kétszer
annyian, mint decemberben –, így az ellenzéki politikusok
tiltakozását kiváltva Thomas de Maiziére belügyminiszter
bejelentette: szigorítani fogják a bevándorlási törvényt. Ha
a Koszovó, Albánia és Montenegró biztonságos származási
országok közé sorolását tartalmazó, valójában a gazdasági
menekültek feltartóztatását célzó tervezetet elfogadja
a német törvényhozás, legitimmé válik az emberi jogokat
is semmibe vevő, bár a hivatali elbírálást kétségtelenül
felgyorsító hazatoloncolás gyakorlata.
Markos Mária


Nincs ok
a félelemre
„Megdöbbenéssel vettük a hírt, hogy újabb,
300 fő befogadására alkalmas menekülttábor
kezdi meg működését az Algyőhöz tartozó
Nagyfán. Mivel hazánkban már így is
több mint elég ilyen intézmény működik
(például Bicskén és Debrecenben), sajnos
vannak tapasztalataink arról, hogyan hat ez
az adott környék közbiztonságára. Ezekben
a táborokban »menekült«-nek titulált illegális
bevándorlókat szállásolnak el, akik
onnan szabadon ki-be járhatnak, akkor is,
ha esetleg köztörvényes bűnözők vagy terroristák”
– áll a magát ifjúsági mozgalomként
aposztrofáló Identitás Szövetség 2014.
december 21-i közleményében, amelyből az
is kiderül, hogy plakátokkal ragasztották
tele a települést.
Minderről tőlünk értesült először Algyő
polgármestere, Molnár Áron. Sem a plakátokról,
sem az internetes portálon fellelhető
szövegről nem volt eddig tudomása. Máskülönben
az ő helyzete elég faramuci, hiszen a
nagyfai börtön tőszomszédságában 2013-
ban kialakított sátortáborral kapcsolatosan
egy civil szervezet képviseletében fórumot
szervezett, majd a tavaly októberi közmeghallgatást
már polgármesterként hívta
össze, ahol a bevándorlási hivatal, a rendőrség
képviselői mindenkit megnyugtattak.
– Ősszel soha nem tapasztalt méretekben
érkeztek délről menekültek. Sürgős intézkedésre
volt szükség, ekkor merült fel a
konténeres befogadó állomás megnyitása.
Algyőnek sok beleszólása nincs a dolgokba,
hiszen állami területről van szó. Nem szerencsés
a börtön közelsége, és az sem, hogy
szabadon ki-bejárhatnak az emberek. Igaz,
elég rövid időt töltenek itt, de ha jó lesz az
idő, nyilván a faluba is bejönnek majd. Az
önkormányzat anyagilag támogatja a járőrözésben
a mezőőrökkel együtt részt vevő
polgárőrséget. Szerencsére pillanatnyilag
semmilyen módon nem érzékeljük az idegenek
jelenlétét. Tehát nincs ok riadalomra
vagy aggodalomra.
– Van-e előnye a tábornak?
– Igyekszünk jó kapcsolatot ápolni velük.
Valamiféle hozadék a munkavállalás tekintetében
érzékelhető: önkormányzati tulajdonú
cégünk részt vett a létesítmény kialakításában,
néhányan járdát építettek, mások azóta
is sofőrként, takarítóként, szociális segítőként
dolgoznak a befogadó állomáson.
Molnár Áron nem bocsátkozna jóslásokba,
hogy meddig működik az ideiglenes
tárbor és állandósulhat-e a léte. A menekültkérdés
európai szinten megoldandó
probléma, országunk déli határszakaszán
mindennapi jelenség. Az algyői polgármester
nem rejti véka alá véleményét: Európa
bevándorlással kapcsolatos nyitottsága Magyarországon
kedvezőtlenül csapódik le.
– Kirívó mértékben megnövekedett a
szerb–magyar határszakaszon át érkező illegális
migránsok száma – ezt már dr. Seres
József, a Bevándorlási és Állampolgársági
Hivatal Dél-alföldi Regionális Igazgatóságának
igazgatója nyilatkozza lapunknak,
miután elköszönt a BBC forgatócsoportjától.
– Amíg 2013-ban 17 231, addig 2014-
ben több mint 37 ezer menekült fordult
hozzánk kérelemmel. Az idei évből még csak
másfél hónap telt el, de a számuk már meghaladta
a 18 ezer főt. Ha az országos adatokat
nézzük, a bevándorlók 80-90 százaléka
a mi működési területünkön érkezik az
országba, leginkább koszovói, szír és afgán
állampolgárok. Ez az ugrásszerű növekedés
késztette a kormányzatot az intézkedésre,
és mivel a nagyfai büntetés-végrehajtási
intézet mellett korábban már volt ideiglenes
sátortábor, logikusnak tűnt ott kialakítani
– szintén ideiglenes jelleggel – a befogadó
állomást, amelyet 2015. január 12-én
nyitottunk meg.
Az első naptól kezdve telt ház van. Az
igazgató hangsúlyozza: a nagyfai intézményben
kizárólag csak regisztráció történik,
így arról nem tud érdemi információval
szolgálni, hogy milyen indokokkal és céllal
érkeztek hazánk területére az illegális bevándorlók.
A barakkban egy-másfél napot
töltenek el, de előfordult már, hogy néhány
órán belül továbbküldték őket a debreceni,
a bicskei vagy a vámosszabadi menekülttáborba.
Továbbra sem kell a környék lakosságának
– így az algyőieknek sem – félniük
tőlük, hiszen 2013-ban csupán két kisebb
szabálysértés fordult elő, ebben az évben
pedig még annyi sem, s a hatóságok mindent
megtesznek azért, hogy a jövőben se
történjék komolyabb incidens.
Borzák Tibor

SZÁM SZERINT
- 3,7 százalék: ennyivel csökkent 2013 és 2014 között a Magyarországra
bevándorolt, letelepedett és három hónapnál hosszabban tartózkodók
száma. Összesen több mint 8 ezerrel vannak kevesebben.
- Egy menekült napi ellátása 4600 forintba kerül az államnak. A bevándorlási
hivatal tavalyi teljes költségvetése 8,2 milliárd forint volt,
ebből a menedékkérőkkel kapcsolatos közvetlen kiadások 2,6 milliárdot
tettek ki.