Valló László: Szép új művilág

– Ez jólesett – repesett Flóra, a művirág. – Végre lemosták rólam a koszt. És most megint a régi vagyok: üde, friss és kívánatos!

– Utálom az esőt – jegyezte meg morózusan Robi, a robotkutya. – A végén még berozsdálok és nyikorgok.

– Ugyan, te soha nem örülsz semminek! – legyintett rá a művirág.

– Dehogynem! – vágott vissza Robi. – Ha föltöltik az akkumat, és kapok egy kis friss olajat.

– És a régivel mi lesz?

– Úgy érted, a fáradt olajjal? Hát azt kipisilem.

– Juj, Robi, ne légy ilyen közönséges!

– No, nézd csak, úgy kényeskedsz, mint egy igazi virág! Pedig itt mindenki tudja, hogy két éve fröccsöntött a kisiparos!

– Téged meg valami koszos, olajszagú műhelyben tákoltak össze, te szemtelen!

– De különb is vagyok minden kutyánál! Bennem kitörik a bőrféreg foga. Nem hízok, nem fogyok és sose halok meg. Egy friss töltettel még a nyulat is elkapom!

– Persze, a műnyulat! – legyintett rá bosszúsan Flóra, és valami titokzatos, ősi vágytól hajtva a tűző napra tárta fakó piros műanyag virágfejét.

Közben a kert megtelt élettel. A zápor gyémántcseppjei még ott ragyogtak a műfenyő örökzöld tűlevelein, az olajzöld műfű fölött aranyos pára szállt.

– Jó kis eső volt – állapította meg Balambér, a (műgyanta) kerti törpe, aki szeretett a gazda szerepében tetszelegni. De nem is ő lett volna, ha szolgálati viharlámpáját vizslatón maga elé tartva, kritikusan meg nem jegyzi: – Azért eshetett volna több is; a bokrok alja mind szárazon maradt.

– Zrrr! Pfuj! – hallatszott a kert túloldalán, ahonnan egy csapat műlégy közeledett. – Érzitek ezt a bűzt? Egymást túlkiabálva méltatlankodtak, miközben elzúgtak az illatos rózsa lugas fölött. S miután jól ki fújolták magukat, elégedetten ereszkedtek alá a kert sarkában foszladozó autógumi dögre. – Crrr! Crrr! Crrr! – hangzott föl ekkor a műfű közül. – Hát te ki vagy? – hőkölt vissza ijedten a robotkutya, mert rálépett a fűben megbújó, fémesen csillogó valamire. – Crrr! Én vagyok a műtücsök. Ha rám lépsz, cirregek. – No, akkor cirregj! – mondta Robi, és jól megtaposta.

– Crrr! Crrr! Crrrrrr!

– Ó, milyen szépen szól – érzékenyült el a piros csőrű gipszgólya, aki a virágoskert bejáratában álldogált. – Mintha csak a vadvirágos réten járnék…

– Na, addig állj te fél lábon – gonoszkodott a kutya –, amíg ez a műfű kivirágzik.

– Ne is mondd – szólt panaszosan a gólya. – Már két éve úgy állok. Amióta idetettek.

– Zmmm! Zmmm! Dzmmm! Dzmmm! – hallatszott most egyre hangosabban; műméhek raja közeledett. Áttetsző üvegszálas fémszárnyaik megcsillantak a napfényben, miközben körüldongták a művirágot.

– Egy csókot! Csak egy csókot! – tárta feléjük Flóra napszítta virágajkait.

– Zmmm! Dzmmm! – repült közelebb az egyik műméh kutakodva. – Brrr, nem kellesz! Szikkadt a szád, és polietilénszagod van. Mi nem rád vagyunk programozva! – és elröpült.

Ekkor egy (valódi) lepke tűnt föl a láthatáron, gyönyörű barnás-kékes szemfoltokkal a szárnyain. Olyan játszi könnyedséggel, dallamosan libbent ide-oda, mint aki énekel.

– Zmmm! Te nem közülünk való vagy, mit keresel itt?! – mordult föl az egyik műméh, és fenyegetőn megberregtette szárnyait. A lepke föl se vette, önfeledten libegett tovább.

– Ne ijesztgesd, hiszen olyan szép – vette védelmébe Flóra, a művirág, és szerelmes vágyakozással nézett az ellibbenő pillangó után.

– Ez neked szép? – acsargott rá a robotkutya. – Ez a tiszavirág-életű komposzttöltelék?!

– Nézzétek, csupa ronda hímpor az egész! – zúgtak föl a műlegyek is a dögről, miután észrevették a pillangót.

– Cifra káprázat, semmi más! – fitymálta az egyik.

– Egy fölcicomázott porhüvely! – toldotta meg a másik.

– Tűnj el innen, ne illegesd itt magad! – indult felé fenyegetőn a harmadik. De a pillangó meg se
rezzent a lomha műrovar közeledtén, könnyedén ellibbent előle.

– No, nézd csak, mit képzel ez a senkiházi! – dühödtek be mind a legyek. – Gyertek, adjunk neki!

És zúgva-berregve összeverődtek a lepke körül.

– Alázd meg! Tipord agyon! – tört ki a műméhekből is a gyilkos indulat, és a legyekkel együtt rárontottak a pillangóra. Az pedig, mintha csak játéknak venné, könnyű libbenésekkel rendre kitért esetlen támadói elől.

– Kerülj elébe, adj neki! – kiabálták mindenfelől.

A lepke ismét ellebbent, mire a támadókat elfutotta a méreg. Bőszen, elvakultan törtek rá, ám minduntalan egymással ütköztek: szénszálas szárnyak törtek, műpotrohok reccsentek. Teljes lett a kavarodás; már nem tudták, ki ki ellen van, egymást marták, törték, és tucatjával zuhantak a fűre. A pillangó pedig kecsesen libbent tovább.

– Zrrrsss! – hallatszott most vész  jóslóan. Mint valami mini vadászrepülő, úgy lőtt ki a műfenyő lombjai közül a hatalmas műszitakötő, és legázolta a lepkét. Az előbb még önfeledten, boldogan táncoló, pávaszemes gyönyörűség élettelenül hullott a földre.

– Győztünk! – kiáltotta bele Robi kutya a hirtelen támadt csöndbe. De diadalmas bejelentése válasz nélkül maradt; csak a sebesült műrovarok szánalmas nyiszorgása, csöszörgése hallatszott a fűben.

– Sajnálom szegényt – hüppögte Flóra, a művirág. – Olyan szép volt, olyan kecsesen libbenő, olyan természetes…

– Megérdemelte, minek jött ide! – bizonygatta elégedetten a robotkutya. – Bezzeg a műlepke nem hal meg soha!

Majd hátsó lábát akkurátusan fölemelve látványosan oldalba olajozta a művirágot.