Whiskey Robber – ez lett a védjegye - Erőfölény a standon

2012. január 31-én szabadult kedvezménnyel, pártfogói felügyelete jövőre jár le. Egy főváros környéki településen talált otthonra, kerámiakészítéssel foglalkozik.

– Sok időt töltöttem agyagozással a börtön ablaktalan pincéjében. Nem gondoltam volna, hogy szabadulásom után újra hasonló körülmények között fogok dolgozni. Öt éve ültem már, közel voltam az őrület határához. Lázadtam, másokban kerestem a hibát, nem tudtam megbékélni a helyzetemmel. Meg kellett vívnom a belső harcaimat, hogy belássam, mindent magamnak köszönhetek. Akkor indult egy OKJ-s képzés, a fazekasság alapjait tanították. Ez mentett meg az összeomlástól. Ingerszegény környezetben sokat jelentett számomra az értelmes munkavégzés, valóságos terápiának hatott. Túl sok közöm nem volt az agyaghoz, ha csak azt nem számítjuk, hogy valamikor régen két napig helyettesítettem egy sírásót. Komolyra fordítva a szót: talán anyám tervezői tehetségéből örököltem valamit. Nem szégyen, hogy bizonyos kor fölött nekiáll az ember szakmát tanulni, a munka iránti alázatról nem is beszélve. A fazekasság elsajátításához legalább három évtized kell, én még az elején tartok a magam kilenc évével.

Szókratészt idézi: „Tudom, hogy semmit sem tudok.”

– Tizenhatan jártunk a képzésre. Nem kivételeztek velem, ha csak azt nem vesszük annak, hogy élelmiszer helyett szerszámokat kaphattam odakintről. Az egyik legszigorúbb besorolásba, a IV. biztonsági csoportba tartoztam, ennél már csak a „halálsoron” lévők mozgástere volt jobban korlátozva. A középiskolát is úgy végeztem el, hogy a tanárok bejártak hozzám a zárkába, mivel nem mehettem közösségbe. Aztán a kerámia-tanfolyam végére teljesen megszelídültem. Ezt látva a börtönvezetés megengedte, hogy a műhelyben dolgozzam tovább. Hat évet töltöttem ott, a végén már segítőm is volt. Szabadulásom után azt tudtam, hogy a múltamat nézve nagyon sokáig nem lehetek hiteles ember. Azóta is egyetlen fegyverem van: az idő. Három lehetőség közül választhattam. Azt az opciót hamar elhessegettem magamtól, hogy megint elkezdek bankot rabolni, hiszen azon a pályán már végigmentem. A médiában is lehetett volna keresnivalóm, mivel elvégeztem a dunaújvárosi főiskola kommunikáció szakát – amit én viccesen csak tücsökszaknak nevezek –, kaptam is néhány ajánlatot az elején, bár igazából senki nem akarta blamálni magát azzal, hogy egy volt köztörvényes bűnözőre bízza a hiteles tájékoztatást. És én sem érzek erkölcsi felhatalmazást arra, hogy bárkitől megkérdezzem, mit miért csinált, hiába vonzódtam az oknyomozó újságíráshoz.

Mindmáig hívják ilyen-olyan műsorokba, de elutasítja a felkéréseket. Nem akar szerepelni, ha nincs mondanivalója. Az meg már nem olyan nagy szenzáció, hogy kerámiával foglalkozik. Merthogy a börtönt elhagyva a harmadik lehetséges ösvényen indult el: a kézműves mesterség mellett tette le a voksát. Először Pomázon talált albérletet, szeretett volna műhelyt építeni, de nem jött össze, majd barátja révén egy másik Budapest környéki kisvárosba költözött, ahol jelenleg is él és dolgozik. Nagy kincsnek tartja, hogy a maga ura, senki nem parancsol neki. Ezt a szabadságot semmiért nem adná fel.

– Persze nem mindig csinálhatom azt, amit szeretnék. Nekem gépiesnek és monotonnak tűnik flaskákat készíteni, de ezek a legkapósabbak, éppenséggel whiskyt is lehet beléjük tölteni. Mindegyikre ráírom: Whiskey Robber – ez lett a védjegyem. Padlóvázát, tűzálló edényt vagy gyümölcsöstálat nagyobb kreativitással lehet alkotni. Művészkedni végképp nincs időm, így kiállítási anyagom sincs. Hogy tudjam fizetni a sárga csekkeket, muszáj mindennap dolgoznom. Havonta egy-két alkalommal részt veszek valamilyen rendezvényen, ahol értékesíthetem a portékáimat. Ilyenkor azt is felmérem, miből fogy a legtöbb, és az „üresjáratokban” raktárra termelek. Interneten is szoktak rendelni a munkáimból. A karácsonyi szezon a leghúzósabb, előfordul, hogy éjszaka is beindítom az égetőkemencét. Mindent egybevetve: ez a mesterség tisztességes megélhetést biztosít számomra. Sokan váltig hiszik, nekem rengeteg lóvém van, merthogy annak idején elástam a kertben. De tudjuk, a rendőrök átfésülték a terepet, és nem találtak semmit. Nem is találhattak, hiszen én mindig csak akkor mentem bankot rabolni, amikor elfogyott a pénzem. Amit elloptam, azt elköltöttem. Élveztem az életet. Azért nem alapítottam családot, mert tisztában voltam vele, hogy mi lesz a vége. Vagy belelőnek az árokba, vagy a börtönben fogok megrohadni. És most itt vagyok… Rendeződött a magánéletem is. Menyasszonyommal együtt tervezzük a jövőnket.

Kétségkívül sokat profitálok az ismertségemből, de szentül meg vagyok győződve arról, hogy ez önmagában nem jelent semmit. Minden csoda három napig tart. Valamit mégiscsak le kell tenni az asztalra, máskülönben nem lenne rám kíváncsi a kutya sem. A kerámiaművészek soha nem fognak elismerni, de nem is vágyom efféle dicsőségre. Nem különösebben lelkesednek értem a kereskedők sem, volt, aki szólt a mellettem lévőknek, vigyázzanak a pénztárcájukra, mert itt a whiskys. Előfordult az is, hogy senki nem akart a közelemben standot bérelni. Szerintük elszipkázom a vevőket, mert én „erőfölényben” vagyok a múltam miatt. Ha valaki a tizenhárom év börtön miatt irigyel, azt csak sajnálni tudom. Szerencsére azokból van több, akik szeretettel fordulnak felém. Egy kilencvenéves hölgy csak azért jött oda hozzám, hogy láthasson. Másoknak egy kézfogás is elég. Tavaly felkértek országgyűlési képviselőjelöltnek – na, ez aztán a megtiszteltetés, csak hát a közügyektől még tíz évig el vagyok tiltva...