Barátaim, mosolyogjunk többet a kutyánkra!

Ezen az „eredményen” a kutyásoknak sem kell feltétlenül lenézően mosolyogniuk, hiszen jól tudjuk, a tudomány nem épülhet csakis a kutyabarátok tapasztalataira, hanem azokat kísérleti körülmények között is igazolni kell – akkor lesz a tapasztalásból valódi tudomány. Tehát a jeles kísérlet színhelye a Messerli Kutatóintézet Bécsi Állatorvos-tudományi Egyeteme volt – ahol fő feladatként vizsgálják a kutya-ember kölcsönhatást –, a kutatást Ludwig Huber professzor vezette.

Azt, hogy az ember legjobb barátja képes különbséget tenni gazdája vagy épp más emberek arckifejezései között, egy igen egyszerű kísérlettel bizonyították be. A kutatásba bevont kutyákat először akkor jutalmazták finom falatokkal, amikor orrukkal egy boldog ember fotójára böktek, másodszor pedig fordítva: akkor jutalmazták, ha a szomorú emberre mutattak. Ezzel tréningezték őket, hogy egy bizonyos érzelmet keressenek az arcokon. Ezután jött az érdekes és nehezített feladat. Olyan, addig nem vetített arcképeket mutattak a kutyáknak egy monitoron, amelyeken csak az arcok alsó vagy felső felét látták. Így csak a száj vagy csak a szem volt a kutyák segítségére.

Mint kiderült, ez sem okozott gondot: ezekből az arcrészletekből is azonnal felismerték a különbséget az érzelmek között. Ennek vélhető oka, hogy a korábbi, egész arcot mutató fotókból megtanulták az összes jellegzetességet, s így csak a száj vagy csak a szem látása során is képesek voltak magukban felidézni az egész arckifejezést. A sok különféle arcból és részletből egészen biztosan sikerült a kutyáknak valamifajta sablont kialakítani a fejükben, hogy tudniillik hogyan is néz ki egy szomorú, illetve egy boldog ember.

És ez az, amit a bevezetőben említettem, hogy ugyanis a kutyás és kutyája akár szemvillanásból is érti egymást. Az összeszokott párosnak még csak hangos szóra sincs szüksége: ha dühös arcot vágok, Sancho kutyám pontosan érti, hogy valami csibészsége nagyon nem tetszik nekem, míg ha mosolyogva nézem, máris indul a kekszeszacskó felé.

Az már csak a hab a tudományos tortán, hogy a szomorú arc jellegzetességeit nagyjából háromszor annyi idő alatt sajátították el a kutyák, mint a boldog kifejezést. Huber professzor szerint ennek oka, hogy vélhetően nem szeretik látni, milyen egy szomorú, pláne egy dühös arc… Vagyis, barátaim, mosolyogjunk többet a kutyánkra!