Guba Zoltán: Mindörökké foci

Nem voltak a nézők bántóan sokan, talán úgy tízen-tizenketten. De annyian esőben, sárban, ködben, kánikulában is kijöttek. Nélkülük meccs nem kezdődött. Már a serdülő III. csapat kezdése előtt jó fél órával kint voltak. S nem unatkoztak, szórakoztatták egymást, hogy mikor ők még játszottak, egy Timó nevű center, aki civilben egy éjszakai bárban beengedő emberként dolgozott, olyan fáradtan érkezett a meccsre, hogy hárman alig támogatták be az öltözőbe. Akkor a hideg csap alá nyomták, és tartották addig, míg Timó remegni kezdett, a szája is lilult, s akkor végre megtörülközhetett.

Azért beállították, hiszen „képességes” ember volt, gólvágó. Az első húsz percben még bizonytalanul mozgott. Jobbára álldogált, mutatta, ne olyan messze adják tőle a labdát, ma nem futna. Aztán éledezett, vágott is hirtelen négy gólt, s nyilván rúg többet is, ha az edző meg nem könyörül rajta, hogy gyere le, Sanyikám, ennyi mára elég lesz. Az öltözőben ültében elaludt. Ilyen ember, ekkora tehetség azóta sem született. Az semmi, mondta a másik, idegesen magot ropogtatva, nálunk volt olyan, hogy az esküvőről mentünk a meccsre, a középhátvéd nősült. A centerünk a középkezdésnél rálépett a labdára, hogy talppal odébb gurítja, de a mozdulattól elesett. Öt percig állt a játék, szabálykönyvet hozattak, akkor ez minek számít, elkezdtük-e a játékot vagy sem? Pilisen, mondta a harmadik, valami vitorlázós mindig olyan alacsonyan húzott el a pálya fölött, hogy az ellenfél attól tartott, rájuk zuhan. Míg lesték, már vezettek is a hazaiak. Hát az akkoriak még tudtak, aki tízből kilencszer nem találta el a felső kapufát a tizenhatosról, szerelést se kapott. Régi történetek voltak ezek, de mesélhetőek. Így múlatták az időt az öregek, a szurkolói kemény mag.

Csak a nagybácsim nem beszélt. Kapus volt anno, erős izgalmi állapotban se vert többet a szíve percenként negyvennél, ha szólt, legfeljebb annyit mondott: el, el, rúgjuk el a kaputól a labdát, abból baj nem lehet! Állt ott rendületlenül, el, el, kiabálta néha, nagy ritkán mutatott is, hogy abban a srácban mocorog valami. S délután már az ajtónknál állt, kettős meccs lesz a stadionban, a gyerek jöhet-e? Nem kérdés, indulhatunk. Még csak az Egressy útnál jártunk, már hallottuk, morajlik a lelátó, a fiúk kifutottak. Még a jegyért álltunk sorban, a moraj lármává erősödött, tudtuk, a meccs elkezdődött. A lépcsőig jutottunk, mikor hallottuk, valaki majdnem gólt rúgott. De akkor se sietett. Nyugi, semmiről nem maradunk le.

A helyünkre billegtünk. Az égbe, a kakasülőre, honnan halandó csak sejthette, kinél lehet a labda. Ő bezzeg! Megismert mindenkit: előttem nőtt fel, lett ember, játékos, látom a mozgásán, ki az. És ritkábban tévedett, mint a tévériporter, kit a monitor gyakorta megcsal.

És néztem vele meccset tévén is, amit nem szeretett, az nem az igazi, de Mexikóban mégsem jár mindennap az ember. Együtt „csodáltuk” a szovjetek elleni hat-nullás vereséget.

Nem volt dühös, nem is könnyezett, csak az ötödik gól után nem emelkedett a székről, s nem mondta: el, el. Azután már meccsekre is ritkán járt. Majd egyáltalán nem. Itt belül valami nem stimmel, bökögette a szívét, már tíz méter után kifulladok. Volt kórházban is sokat.

Cseréltek rajta, ültettek bele ezt-azt, mondta, lehet, kisfiam, többé ki sem jövök innen. S vittem neki tévét, hat sportcsatorna is bejön, nézhet focit reggeltől estig. A harmadik nap szólt csak: kisfiam, vidd el ezt, engem már nem köt le. Ez nem az, amit én szeretek. S maradt bent sokáig, hittük, ő már utcán többet nem sétál.

De nem! Megint itthon van. Tévét nem néz, nem érdekli. De lent, az iskolaudvar kerítésébe kapaszkodik. Kisfiúk rohangálnak, lehetnek tízévesek. Taktika nincs, mindenki a labdához szalad, és rúgnak belé nagyot. És futnak, és kiabálnak, s újra rúgnak, futnak. A bácsika gyenge, mennie kéne, a kerítésbe kapaszkodik, néha beszól, el, el a kaputól, s újra mosolyog.

Foci ez, örömfoci. Szívből, lélekből végre, mindenkinek a kedvére való.