Körülnéztünk Jászfényszarun - Akár egy időutazás!

Holott – tanár úr, kérem, én készültem… – úgy egyébként magam is számítógéppel dolgozom, legalább huszonöt éve már, de a jászfényszarui digitális iskolában – amelyet errefelé Smart Schoolnak, vagyis okosiskolának hívnak – fel kellett adnom a tanulás iránt érzett elkötelezett utálatomat, s most először, messze túl a hatvanon éreztem úgy, hogy jó lenne megint iskolásnak lenni. No, nem másutt – Jászfényszarun.

A városka történetében az 1990-es esztendő nyitott új fejezetet, amikor is ide települt a világ egyik vezető technológiai óriása, a Samsung, mégpedig a televíziógyártással. Azóta már csaknem háromezer embert foglalkoztatnak, egész Európa tőlük veszi a tévéket. S ahogy egy ekkora birodalomhoz illik, gondoskodnak a nékik helyet és munkaerőt adó országok, települések felzárkóztatásáról: immár 72 ország 400 Smart Schooljában teremtették meg a jövő nemzedék számára a világ jelenleg legkorszerűbb oktatását. Magyarországon – hol másutt – Jászfényszarun nyílt meg az első okossuli még 2013- ban, amit további öt követett: Soltvadkerten, Kiskőrösön, Jászberényben és Pesten kettő.

Hát akkor nézzük: hogyan is megyen a harmadik évezredben az oktatás. Gere Ferenc, az intézmény vezetője segít eligazodnunk ebben az új világban; ő nemcsak irányítja az egykori Rimóczy-kastélyban kialakított okosiskolát, hanem maga is részt vett a program kidolgozásában, összeállításában.

– A városban lévő általános iskola 8–13 éves korú diákjai járnak hozzánk, a nálunk kialakított két tanterembe. Vagyis óráiknak csak egy része zajlik itt, ahol kilenc tantárgyat tanulnak: magyart, matematikát, egészségtant, kémiát, biológiát, földrajzot, angolt, rajzot és informatikát.

– És mi a különbség mondjuk a városi iskolában tartott biológiaóra és az itteni között?

– Úgy nagyjából háromszáz év… Még tán ön is emlékszik: amikor mi általánosba jártunk, a belső szerveket például békák boncolásával ismertük meg. Most akkor mutatok valamit 2015-ből.

S mutat is. A kezében tartott kis tablet – kisméretű, kézben hordozható számítógép – segítségével egy hatalmas, villódzó képernyőre – ez lenne az egykorvolt tábla – varázsol egy emberi testet. Körbejárható, szinte tapogatható, ha akarja, férfi, ha akarja, nő. És aztán apránként lefejti róla előbb a bőrt, aztán az alatta lévő szöveteket, izmokat, végül marad a csontváz. Majd jönnek a belső szervek, amelyeket akár ki is rakhat a testen kívülre, hogy majd a diákok tegyék helyére a szívet, a májat, a tüdőket. A szívet, amely egyébként mindeközben működik: hangosan ver, s láthatóan áramlik benne a vér…

– Mi ez a hatalmas tévé?

– Ez az interaktív tábla: egy olyan, több négyzetméteres képernyő, amihez nem kell kréta, viszont elénk varázsolja a világot.

– Zrínyi kirohanását is?

– Akarja látni?

– Inkább a Pál utcai fiúkat.

– A filmet? Vagy inkább olvasná a könyvet? Esetleg bóklászni akar a Füvészkertben, vagy be akar kukkantani Janó kunyhójába? Bármit lehet.

– Jó, akkor vegyünk egy kúpot. Vagy inkább egy csonka gúlát? – kérdem, emlékezve Karinthy Frigyes Tanár úr kéremjére, abban is arra a fejezetre, amikor Steinmann, a jó tanuló felel. (Akinek egyébként édesmindegy, mi a kérdés, mert „a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal”.)

– Akkor melyik legyen?

– Látom, nehezen fogom meg. És mi történik a kémiaórákon? És mi van az örökké mindent kigyújtó Bunsen-égőkkel?

– Bármilyen kísérletet be tudunk mutatni. A gyerekek a képernyő tetejére összeszedik a szükséges vegyszereket, amelyeket aztán „beöntenek” egy virtuális Petri-csészébe vagy egy Erlenmeyer-lombikba, és aztán meglátják, mi történik.

– Anno, a Kis Kémikus nevet viselő játékdobozban volt faszén, kénpor, salétrom; unokatesómmal egész elfogadható robbantásokkal leptük meg a családot. Hogy a nitrátos mesefilmekből készült füstbombáinkról egy szót se szóljak…

– A faszén, a kén és a salétrom keveréke, vagyis a puskapor a mi képernyőnkön is ugyanúgy robban.

– Annyival azért ez mégiscsak jobb, hogy az apám nem keverne le egy fülest… Akkor talán hagyjuk a fizikát is, bár Karinthy arról is megemlékezik, amikor Pollákovicsba beleeresztik a villamosságot, mire Pollákovicsból szikrák pattannak ki, és a haja égnek mered, ahogy egy jó vezetőhöz illik… Mit szóltak a gyerekek, s mit a tanárok ehhez az okosiskolához?

– Talán nem lepi meg a válasz: a gyerekekkel könnyebb dolgunk volt. Hiszen ők már ebbe a világba születtek, míg a tanárok egy részének mindez nagyon új volt. Nekik nemcsak a digitális technikát kellett elsajátítaniuk, hanem az erre épült új tanítási módszereket is.

Egyelőre tíz tanár tanult meg tanítani; az eddig is alkalmazott oktatási módszereket lényegesen több interaktivitással, motiváló képanyaggal, játékos tevékenységgel sikerül így megszerettetniük.

– Múltkor interjút készítettem egy gyesen lévő kismamával. Miközben beszélgettünk, előtotyogott a talán másfél éves kisfia, kezében egy táblagéppel, amin a kedvenc meséjét nézte. Beszélni még nem tud, de bármikor felhívja a nagymamáját, mert a fotóját megtalálja az okostelefonon… Amire majd idekerül Jászfényszarura, mindazt, amitől én most éppen ájuldozom, gondolom, teljesen természetesnek veszi. De mi van az írással? Már csak azért is érdekel ez, mert Amerika után legújabban már Finnországban sem tanulják a gyerekek a kézírást. (Ami egyébként Európa-szerte megdöbbenést keltett.)

– Az írástanulást nemhogy gátolja, hanem egyenesen segíti a rendszer. Mindenre lehet írni egy S Pennek nevezett elektromos tollal, a kis táblagépekre éppúgy, mint a nagy, virtuális táblára. Ha a táblára írnak, még a hangja is olyan, mint amikor mi, diákkorunkban krétával róttuk a betűket, számokat. Ha valamit vetítenek, akár meg is lehet állítani a felvételt, s bele lehet írni, rajzolni a képbe.

– És mi van a házi feladattal? Viszik haza a tableteket?

– Egyrészt majd’ mindegyik diáknak van otthon valamilyen gépe, aminek a segítségével bármikor bekapcsolódhat az órákba akkor is, ha például beteg. Látja a tanárt, a társait, a feladatot, és a tanár is látja őt, min dolgozik. Másrészt nincs házi feladat, se röpdolgozat – tesztek vannak, amelyeket a komputer azonnal ellenőriz, értékel, és eredményt, akár győztest is hirdet. Például a matematikai feladatok megoldása rendszeresen versenyszerűen zajlik. A gondolkodás gyorsaságát is fejlesztjük: a mi ötödikeseink kétszer gyorsabbak, mint a „normális” iskolába járó hetedikesek.

– És nem sírnak a gyerekek, amikor vissza kell menniük a régi, papíralapú iskolájukba?

– Miért sírnának? Tudják, hogy holnap is jöhetnek…