Szűken mért boldogság - Képes riport

A községházán találkozunk Zoltán Péterrel. Takaros épület, de rég javítottak rajta. Ajtaja nem nyílik, pedig a polgármester kézügyességnek nincs híján: grafikus, festőművész volt, ezt oktatta is, s nem rosszul. Volt kiállítása az Uitz teremben, ahová a szokott 200 néző helyett több mint négyezren mentek el és nézték meg a munkáit. Írtak róla sokat, az ítészek szerint jó kezű művész, de ha így látja a világot, ahogy ábrázolja, látásmódján, világnézetén változtatni kell. Ha nem, jobb, ha felhagy a festészettel. Felhagyott, szemléltető eszközöket gyártott. Meg kellett élnie. Nem fáj a szíve, hogy abbahagyta, kérdem. Hetvenéves vagyok, a múlton nem rágódom, volt, elmúlt. Grafikát készítek, fotózom, a falu is ad feladatot eleget, sorolja.

Végre nyílik a zár, látom, ennél puritánabb polgármesteri szobában rég jártam. Egy asztal, négy szék (ennyi tagja van a képviselő-testületnek), szekrény. A villanyradiátort otthonról hozta Zoltán Péter. Vendég ne fázzon. Leheletünk nem látszik, de télikabátban ülünk, itt pénzt feleslegesen nem herdálnak. Ritkán térnek be ide, az egykor 1100 lakosú települést ma 150-en lakják. A polgármester járja a falut, bárki megszólíthatja. Megszólítják, kérdem. Meg, feleli, ha más nem látja. Most volt a falugyűlés. Sokan eljöttek, meghallgatták, hol tartunk, mit szeretnénk még. Nagyot nem álmodnak, hitel nincs, a 21 milliós éves költségvetésből kevésre telik. Van kérdés, fejeztem be. Nincs, felelték, vették a kabátjukat, s mentek. Már másnap megállítottak, kérdezgettek. Mondom, a bajod másokat is érint, kérdezhetted volna a gyűlésen. Mások előtt, hogy gondolod? A minap itt járt egy tévés csoport. Filmet készítenek, jövendölték. Órákat tekeregtek, búsan jöttek, ahogy meglátták a kamerát az itt élők, a házukba vonultak, senki nem nyilatkozott. Megtiltotta nekik, kérdezték. Megtiltani? Ki vagyok én? Ilyenek, idegenek előtt nem nyílnak meg. Gyüttmentként '80-ban vettem itt házat, felújítottam. Csúnya nem lett, a Lakáskultúra újság is bemutatta. Akkor még elvétve jártam le, aztán itt ragadtam. Évekbe telt, mire befogadtak.

Polgármesterség? Láttam, semmi sem történik, semmi sem fejlődik, a falu romlik, néptelenedik. Sokan szóltak, Péter, tanult ember vagy, dörzsölt pesti, vállald el. Nekem itt se rokonom, se barátom, nekem mindenki egyforma, feleltem. Nem baj, az lesz a jó, bizonygatták. Kevés dologban van itt egyetértés. A svábokat anno kiköltöztették, házukba másokat telepítettek. Néhányan visszajöttek, visszavásárolták a sajátjukat. A betelepültek közül kerültek ki a falu vezetői, tanácselnök, párttitkár, téeszelnök. Fasisztázták a svábokat, 1956-ban, vér itt nem folyt, de néhány embert felkerestek, elbeszélni, mi volt az elmúlt tíz évben. Erős sérelmek ezek, nem gyógyuló sebek. Ezért meglepő, hogy öt éve nagy fölénnyel engem választottak. Tavaly ellenfelem se volt, pechemre újra nyertem. Első intézkedése nem volt népszerű: a falu nem módos, orvosi rendelője, patikája, kocsmája sincs, volt viszont öregek napközi otthona, ketten-hárman jártak be, ha ugyan. Előbb a teába szánt cukrot kurtította, a fűtésen spórolt, majd a házat bezáratta. A falu volt vezetése a hiteleken túl még hétmillió forint adósságot is hagyott rá, azt két év alatt lenullázta. Spórolt, ahol lehetett. Hiába szóltak, Péter, maradt a kultúr udvarán sóder, cement, hazavinném. Nem? Eddig engedték. Én nem, mondta Zoltán, annak a világnak vége. Nem rajongtak érte.

Süt a nap, az utcán melegebb lett, mint az irodában. Megindulunk. Sváb, tornácos, se vége, se hossza házakat, portákat látunk. Jómódú emberek élnek erre, dicsérjük a főutcát, ő bólint: ezt holland vette meg, azt egy osztrák, amazt szlovák vállalkozó. Kihaltnak tűnik a falu, pedig lakják. Valaki fűrészel, de a fotóst látva fontos dolga támad a házban. Mindenki ingázik, vagy a munkahelyén van, kérdem. Zoltán Péter legyint, ujjain számolja: Tabra járnak négyen, az erdészetbe egy ember, Kaposvárott hárman, itt van a bolt, egy vendégszoba, van falugondnok, vagyok én. Sok mindenkit, kinek bejelentett munkája van, nem felejtettem ki. Írja azt, tízen-tizenöten dolgozhatunk. A többiek? Nyugdíjasok, segélyen élnek. Így-úgy boldogulnak.

És vannak a közmunkások, ha igaz, március 1-jétől tízen lehetnek. Névsort, tervet januárban leadtam, azt módosíthattam februárban, de nyilván még szólnak, igazítsak rajta, hosszú az éjjel, a polgármesternek más dolga sincs. Úgy mondja, tavaly a vízelvezető árkokat tisztították a közmunkásai, ahol a part megcsúszott, kővel erősítették. Mindenkitől annyit kért, ki mire képes, a munkát mindig megköszöni. S nem is dolgoztak rosszul, a katasztrófavédelem félve szólt, idén mit öntött el nálunk a víz, miben segíthetnek. Semmiben, feleltük, nincs kár. Hogy csinálták? Dolgoztunk, feleltük. Idén a két fahidunkat akarom felújíttatni. A terv kész, fát tudnánk szerezni, két közmunkás régen dolgozott már fával, jó lesz ez.

Így megyünk a polgármesterrel. Embereket szólítgatunk, köszönnek, de nem nyilatkoznak. Kurucz Sándor – látva, velünk a polgármester – megáll. Vízvezeték-szerelő, barátja internetét bújja, bármilyen munkát elvállalna, de annyit se ígértek, hogy azon buszjegyet vegyen. Két közhasznú munkás ásott, lapátolt, követ rakott, cementezett. Nem sok az az 51 ezer forint, amit keresett, de több a semminél. Tavaly is tízen voltak.

Vegyes volt a csapat, akadt, akivel csak többen voltak. Egyikük okoskodott, azért van tejút, mert azon járnak a repülőgépek, másik már reggel állni se tudott az italtól. Ő is kapta, mint én, ez nem igazságos. Sanyi, jobb elküldeni, és ha a pénze elfogy, esetleg feltöri a pincesort? Az igaz, mondja Kurucz. Reméli, márciusban indul a közmunka, végzős a menyasszonya az egyetemen, házasodnának is, kell a pénz, kicsivel több is, mondja. Igazad van, bólint a polgármester. Bár ő kevesebbet, 49 ezer forintot keres. Pedig egy személyben ő a hivatal, titkára, beosztottja nincs, 20 éves kocsival jár ügyet intézni. Ha leesik a hó, a falugondnokkal ők ketten lapátolják el a havat. Ha két munkás összeugrik, egyik kezében fűrész, másikéban balta, ő ugrik közéjük. Polgármesteri munka az is, éppúgy, mint Volán-vezetőkkel vitázni, akik kitalálták, akkor kanyarodnak a falu felé, ha biztosan van utas. Ingyenesen hívható zöldszámon mobiloznak nekünk, hogy várják a járatot. Életszerű! Hány embernek van itt mobilja? Hol élnek ők? Járjanak szerencsével, búcsúzik.

Templomrestaurátorokkal találkozunk, a környék talán legszebb evangélikus templomát könnyező gomba támadta meg. A vakolatot verik. Nem idevalósiak, a munkát pályázaton nyerték. Jó munka ez, csak kevés a pénz rá, a tornyot, az ereszeket, a tetőt is javítani kéne, de arra már nem telik. S találkozunk a tápszerárussal: kényelem és biztonság, meghoztuk a Purinát, kurjantja, s a táp mellett pb-palackokat is árul, cserél.

Kisétáljuk magunkat, mire találkoztunk Őri Zoltánnal. 33 éves, hat szakmája van, és kamionig vezetői engedélye. Munkája nincs, éppen tyúkólat javít. Volvo-alvázat hegesztettek, év végéig díszes kályhákat gyártottak, amikor szóltak, nincs megrendelés, a gyártás szünetel. Szólnak, ha lesz munka. Ő optimista, kivár, még semmilyen kimutatásban nincs benne. Három gyereke van, 200 csirkét vett, míg munkája lesz, ezzel próbálkozik. Külföld? Nem bírná ki, a család miatt marad. Zoli, gyere be, szól ki az asszonya, ő széttárja a karját: ez a rend, közösen döntünk, bemegyek, mondja. S még kér: ha munkáról hallunk, szóljunk…