Velünk élő múlt - Bottal köszönt, doronggal felelt

„Marosvásárhely municípiumban péntek este a következő történt: Kormoczi asszony, a 28. számú gyógyszertár vezetője megváltoztatta az egység cégérét, átírva magyar nyelvre, és kijelentette, hogy attól a pillanattól kezdve románok számára nincs nyitva, csak a magyaroknak.”
Adevărul, 1990. március 17.

Egy felmérés szerint az emberek félelmei között harmadik helyen a jövőtől való félelem áll, a magánytól és a betegségektől való félelmet követően. A félelem igencsak össze tud kovácsolni egy közösséget. A jövőtől való kollektív félelem manipulálásával pedig remekül egymásra lehet uszítani e közösségeket. Így történhetett ez 1990 márciusában, Marosvásárhelyen: akiknek a rendszerváltásig a magyarellenesség szítása és az etnikai tisztogatás (betelepítés) megszervezése volt a fizetett munkájuk, valószínűleg folytatni próbálták a tevékenységüket.

Dióhéjban nehéz összefoglalni az akkor történteket. Március 19-én román tömeg tüntetett Marosvásárhelyen a magyarok ellen. A környék román falvaiból 13 busszal szállítottak további tüntetőket, akik letéptek minden magyar feliratot, és követelték, hogy a helyi rádió szüntesse be magyar nyelvű adásait. Megtámadták a magyar nemzetiségűeket, majd az RMDSZ székházát fejszékkel, husángokkal kezdték ostromolni. Mintegy 75 fő magyar rekedt az épületben, de a rendőrség nem kelt védelmükre. Később Ion Judea ezredes szabad elvonulást ígért a bent rekedt magyaroknak, de a katonaság tétlenül szemlélte, ahogy a román tömeg láncokkal, botokkal verte őket. Sütő András írót is összeverték, a fél szemére megvakult. Március 20-án a román tömegek rátámadtak a magyarokra, sok volt a sebesült. Ám a város környékéről érkezett magyarok hajnalra visszafoglalták a főteret, többször kézitusa árán. Március 21-én számos gyárban leállt a munka, magyar és román tömegek vonultak a város központjába, ahol a katonaság harckocsikkal válaszfalat vont közéjük – nem sok sikerrel. Az összetűzésnek 5 halálos áldozata és mintegy 250 sebesültje volt. Csaknem negyven személyt ítéltek el az eseményekkel összefüggésben, köztük két románt.

Egy ilyen nagyságrendű konfliktust komoly szervezkedés szokott megelőzni – ez látható, csak éppen nem bizonyított. Marosvásárhelyen – ahogy a legtöbb erdélyi nagyvárosban sem – a két csoport nem élt egymástól elszigetelten, ilyen felállásban pedig spontán módon nem szoktak kitörni hasonló összetűzések.

Miért és kiknek volt szüksége a manipulációra? Nos, a rendszerváltásnak ’90 márciusában korántsem volt vége. Kellett egy titkosszolgálat – ám a Szekut megelégelt néppel ezt a békát nem lehetett lenyeletni. A Securitatét hónapokkal korábban a katonaságnak rendelték alá, ahol, mint utólag kiderült, a káderek még három hónapig maradhattak volna állásban, majd mehettek volna isten hírével, ki merre lát. Ami érthetően nem tetszett sem a titkosszolgáknak, sem az ország akkori vezetőinek. Kellett egy konfliktus, hogy a külföldi ügynökségek destabilizáló tevékenységére hivatkozva feltámasszák a korábbi szolgálatot – bármi áron. Mivel számottevő szervezett bűnözés akkoriban nem létezett Romániában, és egyéb jelentős veszélyforrást nem tudtak feltárni, a még mindig euforikusan reménykedő, jogokat követelő magyarság tűnt a legjobb mumusnak. Ha valaki huszonöt év után számvetést készít arról, hogy mi lett az eredménye a lényegében „magyar győzelemmel” végződő konfliktusnak, fura dolgokat állapíthat meg.

Az ügyből nem lett sem polgárháború, sem magyar–román háború. A szerencsén múlott-e vagy a vezetők intelligenciáján, nem tudni, de tény, hogy nem következett be az, ami más, a szocializmusból kilábalófélben lévő országokban. Gondoljunk bele: a ’90-es években fegyveres harcba keveredett Örményország és Azerbajdzsán, Grúzia és Oroszország, nem beszélve a széthullt Jugoszláviáról. A két ország éppen semmilyen katonai szövetség tagja nem volt.

Romániában újraélesztették a titkosszolgálatot Román Hírszerző Szolgálat néven, a korábban a Securitate keretében dolgozó káderekből.

A konfliktust követően megváltozott a város lakosságának aránya: míg a fekete március idején a magyarság 52 százalékos többségben volt, mára 46 százalékos kisebbségben leledzik. A város magyarságából mintegy 15 ezren költöztek – igazából menekültek – el.

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar képzés kérdése mindmáig nem tisztázott, az intézmény vezetése erősen dolgozik a kar felszámolásán. Romániában a magyarellenesség és általában véve az idegengyűlölet, bár nem általános, de máig él. A vásárhelyi összecsapások után hozott aránytalan ítéletek némileg lovat is adtak/adnak azok alá, akik – szívből-lélekből vagy politikai számításból – a gyűlöletet szítják.

Az elmúlt hónapokban Romániában jóváhagyták az 1989-es forradalom és az 1990-es bukaresti bányászjárás ügyének újbóli átvizsgálását. Kincses Előd ügyvéd – ’90 márciusában a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának Maros megyei alelnöke – szerint indokolt lenne a marosvásárhelyi események ismételt kivizsgálása is.

„Az 1990-es erdélyi zavargások és etnikumközi összetűzések a hungarista körök laboratóriumaiban fogant forgatókönyv részét képezik, melynek célja polgárháború kirobbantása, idegen csapatok intervenciója a rendfenntartás érdekében, Erdély politikai státusának újratárgyalása volt, melyet ennek elszakadása és Magyarországhoz csatolása követett volna, a Nyugat és a Szovjetunió segítségével.”
Cuvântul Liber, 2015. március 12.