'Írjon a kék szeműnek és minél hamarabb!'

Kedves Ágnes!
Azzal a kérdéssel fordulok önhöz: szabad-e elmerülni a múlt emlékeiben? Persze, nem filozófiai síkon foglalkoztat a téma, hanem nagyon is valóságos alapja van. Néhány éve meghalt a férjem, tavaly pedig az anyám is. Nem vagyok azért magányos, a két legkisebb gyermekem még itthon lakik, a nagyobbik lányomtól már tündéri unokáim is vannak.
Kezdem az elején. Szüleim külszolgálatban dolgoztak Berlinben a hatvanas évek elején, én ott jártam iskolába, egészen a gimnázium második osztályáig. Mindenki mondja-írja, hogy Kelet-Berlin milyen unalmas város volt akkoriban, de nekem az ifjúságot, a barátokat jelentette. És az első szerelmet. Dieter két évvel járt felettem, az orvosi egyetemre készült. Tiszta, mély diákszerelem volt. Amikor hazatértünk, megfogadtuk, hogy levelezünk, s aztán előbb-utóbb újra találkozunk. Vártam, de csak nem jöttek a levelek. Én büszkeségből nem reklamáltam nála, aztán lassan beletörődtem, hogy ez a fiú bizony hamar lemondott rólam…
Anyám hagyatékát rendezgetve nemrég egy cipősdobozra bukkantam. Kinyitottam, és Dieter tucatnyi levelét találtam benne, melyekben egyre azt kérdezgeti, miért nem válaszolok, máris elfelejtettem? Nem volt nehéz a megfejtés: anyám eldugta előlem a leveleket, hagyta, hogy szomorkodjak.
(Az ilyesmi jellemző volt rá: mindig ő akarta irányítani az életem. Ezért is menekültem el 19 évesen egy rossz házasságba.) Most olyan fájdalmat éreztem, mintha 16 éves lennék! Elmeséltem ezt a kisebbik lányomnak, aki átérezte a bánatomat és praktikus fiatalként egyből azt javasolta: keressük meg a közösségi oldalon! Meg is kerestük, és tényleg ott van, már ősz, de a szeme még mindig ugyanolyan kék… Arra gondoltam, írok neki. Eszembe jutott a Levelek Júliához című film, egy picit hasonló helyzettel. De én semmit sem akarok tőle, csak megírni, hogy mi történt. A lányom biztat, a barátnőm azt mondja: hülyeség…
Üdvözlettel: Krisztina

Kedves Krisztina!
Az első reakcióm az volt: a barátnőjének van igaza. Elvégre eltelt ötven év, önök már nem ugyanazok az emberek, akik voltak, mi mondanivalójuk lehet egymásnak? Mi köze lehet ahhoz a – ma már – nyugatnémet orvoshoz, akivel teljesen másképpen kanyarodott a sorsuk? Az élet nem hollywoodi film, Dieter nem Franco Nero, még ha ugyanolyan kék is a szeme.
De aztán azt tettem, amit soha nem szoktam: megkérdeztem három fiatal nőt, két kolléganőmet és a saját lányomat, mit tanácsolnának önnek. Mindhárman azonnal és lelkesen azt mondták: írjon a kék szeműnek és minél hamarabb! Mert soha nem lehet tudni…
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes