A FOTOGRÁFUS jól emlékszik a pillanatra. A lágy reggeli fényre. A sátortengerre, amely elárasztotta a pakisztáni menekülttábort. Az iskolának berendezett bódé belsejére, ahol azonnal felfedezte a lányt. A hihetetlen pillantására, az átható, éles tekintetére. Érezte a szégyenlősségét, amikor megpróbált a közelébe kerülni. Tudta, ha nem hagyja abba a fényképezőgépe céltalan kattintgatását, a lány elillan, mindörökre. A helyiség zsúfolt volt, mindenfelé por szállt. A digitális kamerák kora előtt lehetetlen volt megjósolni, mi marad meg egy tekercs filmből. „Amikor előhívtam a filmet, tudtam, hogy különleges fotó készült.

Megmutattam a National Geographic szerkesztőjének, aki azonnal felkiáltott: Megvan a következő címlap! 1985 júniusában a 12 éves pastu árva, Sharbat Gula portréjával jelent meg az amerikai újság. Ez lett a magazin történetének legsikeresebb száma.

Miben rejlik a kép igazi sikere? – tette fel a 30. évforduló közeledtével a CNN a kérdést Steve McCurrynek, aki szerint a fotó ma is azzal hódít, ami igazi erénye: érzést és tiszta szépséget hordoz. A kendővel takart, piszkos, poros arc méltóságot, erőt és elszántságot sugároz. Az alkotó szerint a legizgalmasabb mégis a kép utóélete. „Ennek a képnek a hatására rengetegen vállaltak menekülttáborokban önkéntes munkát. Az afgánok hihetetlenül büszkék Sharbat Gulára, akiből szegénysége ellenére is hatalmas erő és önbecsülés árad.”

Steve McCurrynek egyetlen fotóval sikerült felhívnia a világ figyelmét az afganisztáni menekültek helyzetére.

A kép sikerének hatására indította meg a National Geographic az Afgán Gyermek Alapítványt, és – nem utolsósorban – ennek az alkotásának köszönheti McCurry, hogy az őt nagyra becsülő afgán taxisok azóta sem számítanak fel neki viteldíjat, ha arra jár. A híres fotó azonban csak egy abból a több ezer kivételes képből, amelyet McCurry negyvenéves pályafutása alatt készített. Az idén 65 éves, pennsylvaniai születésű, eredetileg színházművészetből diplomázó fotográfus Indiában kezdte szabadúszó fotós karrierjét, az igazi áttörést azonban afganisztáni tartózkodása jelentette.

A '70-es évek végén, nem sokkal a Szovjetunió afganisztáni inváziója előtt, magát afgánnak álcázva szökött át a határon. Ami ott várt rá, egy életre meghatározta pályájának ívét: egy helikopterről szétbombázott faluról készült képei hamar bejárták a világot, a The New York Times, a Time és a Paris Match azonnal közölte sokkoló fotósorozatát. Megjárta Irán és Irak vérfürdőjét, az Öböl-háborút, Libanon és Kambodzsa poklait. Kamerájának nem kis szerepe volt abban, hogy a nyugati média a világ e zűrös területeit is „felfedezze”.

„Amikor háborús zónában dolgozol, egyik pillanatról élsz a másikra azokkal az emberekkel, akik meg akarnak téged ölni. A rettegéssel hálsz együtt, azzal, hogy bármikor elvághatják a torkodat. Sokszor kerültem életveszélybe. Ellopták a kamerámat és a pénzemet, betörtek a hotelszobámba, miközben aludtam.”

A kérdésre, hogy mégis miért csinálja, a válasz egyszerű: „Ez a munka nem az adrenalinról szól, hanem a történetről. Arról, amit meg akarok ismertetni a világgal.”

* * *

A NŐ 17 évvel később is jól emlékezett arra a pillanatra, amikor a fotográfus képet készített róla. Akkor 12 éves volt, s azelőtt még soha nem fotózták. Emlékezett a dühre, amelyet akkor érzett. Az idegen férfira.

A pastu törzsbéli lány a szovjet megszállás idejében, egy bombázásban vesztette el szüleit. A harciasságukról híres pastuk egy mondás szerint akkor a legbékésebbek, amikor harcolnak. Az Afganisztánt megszálló szovjetek bombatámadásai elől azonban többségüknek csak a menekülés maradt, főképp a szomszédos Pakisztánba. Sharbat Gula is így került a pesavari menekülttáborba. McCurryvel való találkozása után nem sokkal, 13 évesen ment férjhez, négy lánya született. A háború után rövid időre visszaköltöztek Afganisztánba, ám nem volt maradásuk. Pék férjével újból Pesavar mellett döntöttek, ahol még mindig biztosabbnak tűnt a napi egydolláros alamizsna.

A képet, amely 1985 óta az egész világot bejárta, egészen 2002-ig nem látta.

* * *

EGYÜTT. McCurry 17 év után kereste meg Sharbat Gulát. Pesavarban találkoztak újból. A viszontlátás nyugodtan, érzelemmentesen zajlott. A kulturális hagyományok miatt egy férjezett nőnek így kellett viselkednie. Nem nézhetett és nem mosolyoghatott egy olyan fotósra, aki nem a férje. A 17 évvel későbbi fotón arca teljesen kifejezéstelen.

A cserzett bőr az élet viharairól árulkodik. A nő nem értette meg, gyerekkori képe miért is érintett meg annyi embert. Mint ahogy nem sikerült megértenie azt sem, mekkora erő és hatalom volt azokban a zöld szemekben.

„Érezte-e magát valaha biztonságban?” – szegezte neki a kérdést McCurry. „Nem. De az élet a talibánok alatt jobb volt. Legalább béke volt és rend” – hangzott a válasz.

* * *

EPILÓGUS. Rómában április 18-án nyílik McCurry életmű-kiállítása. Sharbat Guláról azóta ritkán hallani. A negyvenes évei elején járó nő legutóbb márciusban tűnt fel Pakisztánban, két fiatal férfi – állítása szerint a fiai – társaságában, hamis útlevéllel és iratokkal tartóztatták le...