Hidegből melegbe mártva

A néző néha már maga sem tudja, megrendüljön-e vagy nevessen. Itt-ott egyszerre kell mindkettőt. A sok-sok kis poén mindig ül, a nagy poénok váratlanok. Olykor szédítő mélységek nyílnak meg a lazán felvázolt sorsok mögött. Azt akarják, hogy értsük meg, jöjjünk rá egy-egy ijesztő titokra. Máskor meg csak egyszerűen röhögtetni akarnak. Mindkettő sikerül.

A jeleneteket nem fűzi össze semmi, mégis jól van kitalálva, hogy ne eresszünk le egy percre sem, hogy végig együtt legyünk a színészekkel a szédítő kavargásban. Bodor Johanna remek koreográfiája mindehhez megadja a ritmust. Egyetlen átívelő momentum a híres olasz dal, amit Szécsi Pál énekelt a kissé blőd magyar szöveggel egykor: „Viharként tombol már a messze távol…” Ezt most többféleképpen is hallhatjuk: Kulka Jánostól ripacsosan, Nagy Ervintől bunkósan, telefon csengőhangjaként – és a könnyünk potyog nevettünkben.

A fekete humorú szkeccsek ragyogó színészekért kiáltanak – s ez az, amiben a Katona nem szűkölködik. Jobbnál jobb művészei mindig fantasztikus összhangban működnek, ám most, Máté Gábor rendezésében még a szokottnál is inkább. Nincs hely felsorolni mindnyájukat, de a szinte egyenlő értékű alakítások közül mégis kiemelném Rezes Juditot és Szirtes Ágit. Leginkább ők azok, akik hidegből melegbe mártogatják a nézőt. Ilyen színházi estéket kívánok mindenkinek! Mennyivel jobban éreznénk magunkat mindnyájan…