Iparilag gyártott ellenségkép, irányított agresszió - Az ellenszerekről is beszélgettünk dr. Bánki Györggyel

– Amikor a szerkesztőségi értekezleten elhangzott, hogy pszichiáterhez jövök interjúra, hatalmas kacaj közepette többen megjegyezték: lesz dolga bőven. Pszichiáterhez járni még mindig flepninek számít Magyarországon?

– Ennek a megítélése változóban van, ma már nem ciki szakemberhez fordulni, bár kétségtelen, akadt olyan kliensem, aki három éven át őrizgette a telefonszámomat, mire eljutott hozzám. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem elsősorban az emberek igénye hiányzik, hogy elmenjenek terápiába, hanem a lehetőség. A kollégáim egy része külföldön dolgozik, sokan magánpraxisba vonultak, az állami ellátórendszer túlterhelt, egy emberre sokszor legfeljebb tíz perc jut. Aki ennyi idő alatt jó minőségű ellátást tud nyújtani, az nem zseni, hanem félisten.

– Pedig ha valaki lelki betegséggel küzd, azzal akár az egész családját vagy a tágabb közösségét is tönkreteheti. Mennyire számít ez magánügynek?

– Nálunk annak tekintik, ami hatalmas tévedés. Közös életünk ugyanis nemcsak a nagypolitikából áll. Ha valakiről kiderül, hogy szörnyűségeket követ el a családjában, az nem egyedül annak a családnak a története. Érinti a tágabb közösséget, és be kell indítsa a közös gondolkodást a problémáról. Ha úgy vesszük, az országra is ugyanez a szabály érvényes. A különbség annyi, hogy míg a család egy intim közeg, ahol mindenkit ismerek, és nagy hatással lehetek az események alakulására, addig társadalmi szinten a hangom csak egy a nagyon sok hang közül.

– Minősített eset, amikor politikusok, döntéshozók vernek szét egész társadalmat a hatalomhoz, befolyáshoz, pénzhez való kóros ragaszkodásból. Holott a legtöbb politikus pályája a közjó szellemétől kísértve indul. A közérdek és egyéni érvényesülés ezen a pályán összeegyeztethetetlen?

– Elvileg e kettőnek együtt kell működnie. Minden ország politikai közéletében akadnak, akik személyiségükből adódóan törekszenek vezető szerepre. Egyes közszereplők lehetnek például narcisztikusak. Ennek súlyosbított esete a malignus, a rosszindulatú narcisztikus, aki nem bízik senkiben, csak saját magában, és egyetlen célja, hogy ő legyen fönt, és ezt a pozícióját minden módon bebiztosítsa, amit csak antidemokratikus eszközökkel lehet elérni. Ha egy gyereket kiskorában nem csodáltak, sőt elnyomtak, akkor a vágy, hogy lelkesedjenek érte, és ő hatalmat szerezzen, egész életében kísérteni fogja. Ami persze lehet, hogy csak az Éden Hotelig viszi, de magasabbra is röpítheti. A politikusok nagy részénél azért a fő baj nem a kóros nárcizmus, hanem az önigazolás. Annál nincs nagyobb métely. Az önigazolás az emberi természet része, nem lehet kiiktatni, csak éppen nem mindegy, hogy hová jutunk a lejtőn. Rokonságot mutat a hazugsággal, csak annál sokkal rosszabb. Aki hazudik, legalább tudja, hogy nem mond igazat.

– Vegyünk egy egyszerű példát. Tegyük fel, hogy én egy konzervatív-polgári értékrendet képviselő újságíró vagyok, aki hisz ennek a világnak az értékrendjében, és mindent elkövet, hogy ennek létjogosultságát hirdesse…

– Ebbe az értékrendbe belefér a lopás?

– Ugyan már, hogyan férne bele!

– Rendben. Mégis azt gondolhatja, hogy ha az ön által preferált politikusok nem csinálnak az állami vagyonból pártpénzt, mások viszont igen, akkor félő, hogy végül a „rosszak” győznek, és nem az önök „helyes értékrendje” érvényesül. Ha ezt így végiggondolja, talán a dolgot már nem is lopásnak nevezi, hanem „szükségszerű gyakorlatnak”. Úgy vélheti, ennyi mégis belefér, különben „nekik” lesz pénzük. Következő lépés: mit gondol arról, ha ezekből a pénzekből bizonyos magánszemélyekhez igen sok jut el? Lehet, hogy idővel ez ellen sem lesz kifogása, hiszen ezt „mindenhol így csinálják a világon”, ez csak mellékterméke a „zömében jó jelenségeknek”. A „sok jó” még mindig ellensúlyozza azt a „kis rosszat”. És így csúszik egyre lejjebb az ember az önigazolásban, egészen addig, míg egyszer csak ki nem derül: lehet, hogy ő az, aki a rossz oldalon áll. Amin akár meg is lepődhet.

– Nálunk, de akár egész Kelet-Európáról is elmondható, a tekintélyelvű társadalmi berendezkedés a sikeresebb. Mivel magyarázható ez?

– Ahol az egymást folyton lecserélő vezető rétegek és a lentiek közötti teret nem nőtték be az érdekek és értékek közvetítésére alkalmas szerveződések – vagyis a szakszervezetek, a civil szféra, a klubok, a beszélgetőkörök, a jó minőségű lobbitevékenység fogyatékosak –, ott a lentiek nagyon tehetetlennek és frusztráltnak érzik magukat. Úgy képzelik, hogy majd jönnek valakik, és végre jól fogják intézni az ügyeket – ha nem ezek, majd azok. De nekik, úgy érzik, nincs nagy hatásuk az eseményekre. Így könnyen egy autoriter berendezkedés fogságában találják magukat. Ezen rendszerek lényegi eleme pedig, hogy mindig fokozzák a tétet. Akkor lesznek tartósak, ha egyre több szabadságjogot vonnak meg – cserébe a védelem és jólét ígéretéért –, speciális választási rendszert eszelnek ki, az ellenzéket démonizálják, visszaszorítják a civil kezdeményezéseket, és a véleményformálást kézben tartva befolyásolják az embereket. Kulturálisan elszigeteltek vagyunk, így itt ezt könnyebb megteremteni. De azért nálunk is van internet, és gondolkodni még nem tilos! A tét emelése viszont veszélyes játék, mert a meggyengített közjogi rendszerben – és az ellenségképet iparilag építő véleményformálás miatt – hamarosan olyan csoport kerülhet a hatalom közelébe, amelyiknek nem jelent dilemmát, ha némely tagja meggyilkolt magyar honfitársainkat szimbolizáló bronzcipőkbe köp. A hatalom képlete, amivel a szélsőséget botor módon, a maga érdekeit is rosszul mérve föl, megerősíti: a jók és a rosszak világa. Ami nem a miénk. Nem a valóság.

– Feltételezem, rögös út vezet az effajta kétségektől mentes, „biztos” tudáshoz”.

– Az emberek, akik lelkesednek az ilyesmiért, gyakran tekintélyelvű közegben nőttek fel, és nem bántak velük jól. Nem mertek „fölfelé” haragudni, ezért az agressziójuk most kívülállókra terelődik. Ellenséget keresnek. Ugyanígy működik a diktatúra is. A hatalomról nem előnyös azt gondolni, hogy rossz, ezért meg kell találni az irányt, amerre az agressziót csatornázni lehet. Nem nagy ügy: mindig találni olyanokat, akik kevesebben vannak, gyengébbek, vagy birtokolnak valamit, ami nekünk nincs: a kulákok a földet, a filozófusok a tudást.

– Létezik ellenszere e torz működésnek?

– Igen, az igazmondás. Nehéz bevallani, hogy tévedtem: nem volt helyes azt vallanom, hogy jó dolog állami vagyont lopni, vagy akár csak szebb szót használni erre. Ha egy politikus elismerné, hogy hibázott, és bocsánatot kérne: ez óriási dolog lenne. Bár ezzel az árulók közé iratkozna fel. Ma nálunk a normalitás olyan, mint a jégtábla a globális felmelegedéstől szenvedő tengeren. Ha valaki azt mondja, rosszul csináltam, szűk körű respektje lesz ugyan, ám valójában kiiktatja magát a pártos logikájú közéletből. A másik ellenszer a tudás, főleg az önismereti tudás lehet, ezeket azonban mostanság gyanúba keverik vagy elértéktelenítik. Akit már gyerekként arra neveltek, hogy részt vegyen a saját élete döntési folyamataiban, később tisztábban látja, hogyan működik jól vagy épp rosszul az állam. Nem lehet majd könnyen rávenni, hogy gerinctelenül, változó elvek mentén éljen, mert nem lesz rá se képes, se hajlandó. Viszont abban az oktatási rendszerben, amelyikben sok ember legfeljebb a szakképzésig juthat el, az egyéneket jól lehet etetni ellenségképekkel, problémás csoportok kijelölésével, megosztással és szlogenekkel. Erre ez a fajta oktatásrendszer tökéletesen alkalmas lesz – csak éppen a társadalom nem fejlődik tőle egészségesen.