Ki mikor harap a fűbe? - Riport a legelő nélkül maradt gazdaságokról

A Hortobágy keleti vége, a Bihari térség nem a klasszikus puszta képét mutatja: nincs tíz kilométerekre elnyújtózkodó, végtelen róna. Erdőfoltok, kisebb dombok, árkok, csatornácskák, nád- és vizes foltok szakítják meg a látványt. Közel a román határhoz, Berettyóújfalu, Földes, Zsáka, Váncsod, Mezőpeterd határát járjuk. Ahol hetek óta több az újságíró, a kamerás ember, mint a szikes gyepet járó körmös jószág. Nem véletlenül, hiszen igencsak óvott földek ezek: hazai és uniós természetvédelmi területeket szemlélünk, ahol április 1-je előtt tilos a legeltetés. Emiatt március végi kirándulásunkkor kihalt a táj. De a következő hetekben, hónapokban se nagyon várható más látvány. Legalábbis a legelő nélkül maradt gazdák és szószólójuk, az agrármérnök végzettségű Rezes Gábor szerint. Az utóbbi két hétben szinte naponta fogadja és kalauzolja a médiamunkásokat.

Nagy port vert fel ügyük: az új földbirtok-politika lehetetlen helyzetet teremtett. A hatóságok úgy hozták meg döntéseiket, hogy új bérlőkhöz került az itteni földek fele, a régi bérlőknél meg ott maradt vagy 40 ezer birka és 4–6 ezer marha – legelő nélkül. Istállóban nem lehet tartani őket. Az állatok belepusztulnának, a gazdáknak meg nincs pénzük takarmányozni a jószágot.

S hogy miért maradnak nagy valószínűséggel állat nélkül a környék legelői?

– Megszereztünk sok, titkosított adatot: a nyertes pályázók nagy része alig tart néhány állatot. Az egy rokonsághoz tartozó bérlők például ugyanazzal a 14 tehénnel pályáztak öt különféle földterületre, és összesen 584 hektárt nyertek! Akad olyan is, aki három kecskét tart, és nyert több száz hektárt! Az ő pályázatuk szakmai részében ezek az állatok többet értek, mint a régi bérlők több száz, netán ezer anyajuha! Ez ellen szólaltunk fel sokan sokszor, már 2014 januárjától – ömlik a szó házigazdánkból, aki szerint hiába írtak szinte mindenkinek.

A szakmailag sokszor támadható döntések máshol is tönkretettek már gazdaságokat, de ilyen koncentrációban nem, mint ahogy itt fognak: minden második tanya gazdája már egy éve képtelen aludni. Hiába ment levél, kérés, panasz, könyörgés Orbán Viktor miniszterelnökhöz, a környezeti ügyeket felvállaló Áder János köztársasági elnökhöz, Fazekas Sándor miniszterhez, sok parlamenti vezetőhöz, az agrárkamarához...

– Pedig lenne is terület elég! A rendszerváltás előtt két-két és félszer több állatot eltartott e táj. Csakhogy most egy jól körülhatárolható csoport elvitt 2160 hektárt. Holott a kamara által irányított, településenként létrejött agrárbizottságok egyszerűen megoldották volna a helyzetet: a régi állattartókkal egyeztetve bőven maradt volna még hely az új bérlőknek is. De nem a legeltetésről szól ez a történet! Itt az állattartás csak alibi. A lényeg a hektáronként elérhető 70–100 ezer forintnyi, évenként felvehető támogatás. Ennyit kaszálnak már idén az új bérlők. Illetve egy részük, akiket sokszor nem is láttunk még…

Rezes Gábor megállítja autónkat az út szélén.

– Szemben Váncsod, mögöttünk Mezőpeterd. Jobbra eldolgozott szántóföld, még egy kis műtrágyázás, aztán lassan megy bele a kukorica, napraforgó. Balra 15 hektár, a tavaly nyári aratás után embert, ekét nem látott tarló. És hasig érő veszélyes, mérgező maszlag. Ebbe már tavasszal nem lehet vetni. Az új bérlő rá se néz. Ahogy a fentebb lévő 50 hektárnyi legelőre sem. Azon legeltette teheneit a váncsodi téeszutód. Ott annyi marha van, ami húsz embernek megélhetést adott. Most nincs hol legeltetni, nincs honnan szénát nyerni. Mi lesz velük, amikor a faluban már most száz körüli a közmunkás? – jön a költői kérdés Rezestől.

Családja régi váncsodi házához, a portán kialakított hodályokhoz, gépszínhez kalauzol.

– Itt van 200 állat, egyharmada őshonos cigája. Törzstenyészet, nemzeti érték. Legelő nélkül. S habár az agrárminisztérium által kiadott nyilatkozatok szerint nincs jogunk panaszra, mert a fiam nyert bő 20 hektárnyi területet még a földalap által kiírt korábbi pályázaton, de oda ennyi állatot nem szabad kihajtani. A többit Buj Gyula juhász állataival együtt legeltettük néhány kilométerrel arrébb. Gyula nem nyert, én sem – legyint vehemensen Rezes. Akiről azt is tudni kell, hogy az agrárkamara tagja, megyei, helyi politikusokkal évtizedek óta együtt dolgozó aktivista. Most helyi fideszes érdekvédőként az országos lobbicsoportok egyikével harcol. Részletekbe nem avat be, de sejteti, hogy itt igazából néhány „nagyember” érdekei érvényesülnek. Az új bérlők egy része az ő strómanjuk, ezért nem lehet ésszerűsíteni a földbérleti viszonyokat. Listákat mutat, kapcsolatokat ábrázoló lapokat. Kísértetiesen hasonló összefonódások, mint amilyenekről évek óta rendre készít tanulmányokat Ángyán József volt agrárállamtitkár.

– Tavaly a miniszterelnök utasította a Kehit, hogy vizsgálják át a hortobágyi szerződéseket. Az eredmény nem nyilvános, azt tudni csak, hogy 14 megállapodást újra kell kötni – vetjük fel.

– Mindez nem változtatott az itteni helyzeten. Itt helyi egyezség kell! Még a grófi időkben is a településenkénti legeltetési bizottságok döntöttek a földek használatáról, és nem az uraság – vázolja Szabó László juhász, miként is lehetne gyorsan, egyszerűen rendezni a helyzetet. – Társammal együtt 300 anyajuhból élünk, 42 éve ezt csináljuk, nem értünk máshoz. Ha nincs legelő, nincs birka, nincs élet. Ha pusztul a jószág, ott döglünk mi is!

S hogy mi pénzt is hoz a birka? A hodályban tartott állat csak viszi. A gyapjú ára jó, ha fedezi a nyírás költségét, az itt tartott merinó nem tejelő fajta. Egyedüli bevételt a bárány ad. Anyajuhot húsbirkaként eladni – ez az egyik lehetőség a legelő nélkül maradtaknak – ráfizetés, hiszen a tenyészállatként 25-30 ezret érő, de vágóként értékesített jószágért csak 10-12 ezret kapnak. Ma az ágazatot a legelőhasználatért igényelhető területalapú és az anyajuhtartásért kapott támogatások tartják életben. Ezek hektáronként 70–100 ezer forintot hoznak. Enélkül ráfizetés juhot tartani. Csak a legeltetés rentábilis, és a juhok csak legelőn maradnak egészségesek. Már most április elején is szinte kitörnének a hodályból, annyira mennének neki a sarjadó gyepnek. Ráadásul a védett gyepeket jószágok járatása, legeltetése nélkül nem lehet természetes állapotukban megtartani.

Mindez veszélybe került.

Búcsút veszünk, arrébb állunk. Berettyóújfalu határában hívatlanul térünk be egy tanyára. A gazda éppen traktoron ül, ahogy kiszállunk, autónk mellé áll, és bizalmatlanul von kérdőre, mit akarunk. Jó félórás beszélgetésbe elegyedünk. Hogy kivel, az maradjon titok. Olyan a helyzet, hogy éppen a bérleti akción nyertes helyi gazdák nem vállalják nevüket. A tanya gazdája ugyanis visszakapta korábban használt területeit.

– Nézzenek kicsit mélyebbre az ügyben! – tanácsolja. – A régi bérlők fele nyert a pályázaton, másik fele természetesen hangoskodik. Igaz, nekem szerencsém volt, csak egy – és nem a 2500 hektárt megszerzők táborába tartozó – versenytársam volt – fűzi hozzá, majd azt is, hogy egyik rokona a vesztesek közé tartozik.

Ahogy Duró Kálmán is. Pedig ő nagyban űzi a juhászatot: 87 évesen négy juhásznak és négy traktorosnak ad munkát. Most két emberétől kell megválnia, mert 1800 anyajuhából 1000-től szabadulnia kell. A maradékot saját területein el tudja látni. Kálmán bátyánk már a rendszerváltást úgy élte meg, hogy munka mellett 600-as juhászatot alakított ki, majd a család régi tanyáját visszaszerezte, az elbontott házakat, hodályokat újraépítette. Ehhez még támogatást is vett fel, amelynek egyik feltétele, hogy bővíti állományát, és több embert is foglalkoztat. Most 76 hektárnyi legelőjének mondhat búcsút. Ez az igazi csapda: legelő nélkül állatai és emberei számát is csökkentenie kell. Így vét a támogatási szerződés ellen, és kamatostól kell visszafizetnie a támogatást. Nem egyedül esett ebbe a csapdába.

Duró Kálmán egyik unokája nem is olyan rég költözött vissza Ausztriából, mondván, a kormány programot dolgozott ki a fiatal gazdálkodók segítésére, csábítja haza a külhonban megélhetést keresőket.

– A végzettsége is megvan, de a mostani helyzetben mihez kezdjen? – kérdi az idős juhász, miközben mutatja: az állami területeket, amelyeket most elvettek, körbeöleli az ő legelője. – Az új bérlő be sem tud menni, itató, hodály, juhállás sehol. Újat építeni meg nem lehet a Natura 2000-es szabályok miatt.

Ez a helyzet más területekre is igaz, például Buj Gyuláéknál, ahol a két, 500 anyajuhnak téli szállást adó hodály körüli földeken kellene áthajtani az új jószágokat. Nos, erre nem nagyon számíthatnak. A gazda eltökélt: április 1-je után ő bizony legeltetni fog. És ott, ahol eddig. Még ha rendőrt hívnak is rá.

– Mint a múltkor, de az rendes volt, nem bántott. Én nem engedek, akár polgári engedetlenséget is elkövetek. És nem leszek egyedül, ha birtokháborításnak számít is mindez... Ez vidékfejlesztés? Egymással veszejtenek itt minket össze! – dörmögi mérgesen arra a felvetésre, miszerint a minisztérium álláspontja: ahol föld van, ott vita is.

Szerinte azonban a jószág a lényeg. Több tízezer jószágot nem lehet legelő nélkül hagyni.

O. HORVÁTH GYÖRGY RIPORTJA
NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI