Porban kavargó gyilkosok

„De azt máig se tudom, hogyan kerültem ki
élve a pestisből. Néha azt gondolom, hogy az
a megecetesedett erős vörösbor járta át orvosságként
a testemet. Néha meg azt gondolom,
hogy a sebláz leforrázta bennem a
pestisnek a mérgét, s így maradtam élve.
Tűnődjenek rajta az orvosok” – Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényében olvashatjuk e sorokat. A letűnt korokban – a mű cselekménye az V. században játszódik – nem sejtették, mi okozza a fertőző betegségeket. Lépésről lépésre fedezték fel, hogy a járványok megelőzésében kulcsszerepet játszik a fertőtlenítés.

Az 1830-as évek elején, amikor hazánkban is felütötte a fejét a kolera, az „epekórnak” is hívott járványtól rettegve az országban elvégezték a szükséges „nagymosást”, azaz jobban ügyeltek a higiéniára. Tudták, hogy a betegség fertőz, de azt nem, hogyan terjed – megesett, hogy lelövették a tetőről a varjakat, mondván, azok terjesztik a kolerát.

A dühöngő járvány ellen gyakran klórmeszet vetettek be, a házakat újrameszelték; az ágyneműt kemencébe tették, hogy a forróság megölje a kórokozókat. Később aztán a tudomány sok mindent tisztázott.

Louis Pasteur francia mikrobiológus és kémikusban tisztelhetjük a járványtan megalapítóját. Így lelkendezik róla egy 1940-ben íródott újságcikk: „Valósággal megrázta hallgatóságát s azon keresztül az egész világot, amikor egy alkalommal az előadóterembe betűző napsugárban táncoló porról azt állította, hogy abban kavarognak az emberiség gyilkosai, a különféle betegségeket előidéző csírák.” Hírnevét kis időre elhomályosította a német dr. Koch, aki elsőnek mutatta ki, hogy az egyes betegségeket más és más bacilusok idézik elő. Robert Koch bakteriológus fedezte fel a tüdővész és a kolera kórokozóját, ő javasolta először a hővel sterilizálást.

Kiütéses és hastífusz, kolera, influenza – jó száz esztendeje egyre több kórság támadta a népesedő nagyváros, Budapest lakosságát. A fertőzések, járványok elkerülésére nagy fába vágta a fejszéjét a városvezetés 1892-ben: létrehozták a Székes Fővárosi Fertőtlenítési Intézetet. Ezt írták róla, miután 1913-ban megnyílt: „Úttörő a maga nemében, mert ily módon berendezett fertőtlenítőintézetek az úgynevezett nyugati kultúrvárosokban nagyobb arányokban eddig sehol sem épültek.”

Úgy építették, hogy a padlókat, falakat könnyen tisztán tarthassák. Nagy szerepet kapott 1918-ban, a spanyolnáthajárvány idején.

Több munkatárs is – kezelőfőtisztek, fertőtlenítők – a tevékenységük során a ragályos betegségek áldozatául estek, nevüket emléktáblán örökítették meg. A fürdők, fertőtlenítő csarnokok, mosókonyhák kialakításán túlmenően például a lovakat patamosó és lószerszámtisztító kád várta. A II. világháború után már a kórokozókat terjesztő rovarok, így a legyek elleni küzdelemnek is „élharcosává” vált az intézmény.

A mai kórházak is fertőtlenítéssel, sterilizálással küzdenek a baktériumok, vírusok, spórák, gombák, paraziták hada ellen – bevetnek többek közt túlnyomásos gőzt, forró levegőt, gázt, ultraibolya fényt. De a jó öreg kifőzés sem ment ki a divatból: a cumisüvegnek nem árt a forralás…