Balogh Katalin december végén költözött párjával egy zuglói szükséglakásba. Akkor 90 kiló volt, most alig 73. Azt mondja, ha így folytatja, hamarosan mentesül a sok stressztől.

Ül a hokedlin a 25 négyzetméteres, földszinti, vizes, penészes lakásban, párja, Gáspár Péter pizsamában kuporog az ágyon, előtte járókeret. Körülöttük felstószolt kartondobozokban hever az életük. Ki tudja, hányadik lakói a piciny lakásnak, a koszos falakon egy-egy kép és polcok helye az elmúlt évekből. Emberéletek röpke lenyomatai.

A 75 éves Péter alig tíz éve még nyílt amatőr teniszbajnokságot nyert, nyugdíj előtt a Fővárosi Vízművek egyik főtervezője volt, bejárta a fél világot. Jól éltek, hitelük soha nem volt, 2003-ban autóval furikáztak mindenhová. Katalin havonta kétszer ment fodrászhoz, jól öltözött, műszempillát viselt.

– Ha valaki azt mondja pár éve, hogy azt esszük majd, amit a Máltai Szeretetszolgálattól kapunk, éhezünk, és elveszítjük a lakásunkat, kiröhögöm – mondja a 65 éves asszony.

Kálváriájuk 2002-ben kezdődött, amikor egy ismerősük fölajánlotta, megvenné a lakásukat. Kapóra jött, mert nyugdíjas éveikre vidékre készülődtek, Tiszakécskén néztek ki egy házat. Annyi volt a bökkenő, hogy a vevőjelöltnek nem volt sem lakása, sem hárommillió forintja, amit a banknak bemutathatott volna, hogy hitelképesnek minősüljön. Katalinék boldogan adtak neki, még készfizető kezességet is vállaltak érte. Gondolták, megkapja a hitelt, ők pedig a lakás árával elvonulhatnak a Tiszához, a hárommilliót pedig törleszti a „kedves” ismerős. De eltűnt a banktól kapott összeggel. Kiderült, hogy sorozatos csalóról van szó, börtönbe került. De a bankot ez nem érdekelte, az adósnak fizetnie kell. Tizenkét év pereskedés következett, gyűltek a kamatok, végrehajtás lett a vége. Most az utcán lennének, ha Karácsony Gergely, Zugló polgármestere nem hallott volna a történetükről, és nem szerez nekik szükséglakást. Százhúszezer forint kettejük nyugdíja, a bank ebből havi 36 ezer forintot von le. A szükséglakás bérleti díja 15 ezer forint, a gáz 13, a villany 8, a gyógyszerek 24 ezer forintba kerülnek. Pelenkát osztrák magánszemélytől kapnak, de ha elfogy, Katalin a törülközőket és a lepedőket vagdossa föl. Merthogy Péter állapota 2006-ban a sok stressztől leromlott: hasnyálmirigy-problémákkal, refluxszal, emésztési zavarokkal és aritmiás szívműködéssel küszködik. A gyomrára kellene még egy gyógyszer, az 37 ezer forint lenne.

– Karácsonykor négy napig nem ettünk semmit. Vizet ittunk, és szedtük az altatót. Csak ne lássuk, mivé lettünk. Az már jó, ha hónap végén van egy almánk. Kettőnknek. Gyerekünk nincs, a régi barátok a köszönésünket sem fogadják. Úgy néznek ránk, mint a leprásokra. Pedig csak szegények lettünk – mondja Péter. Ülnek a szobában, 15 éves Fruzsina kutyájuk az egyetlen örömük. Decemberig maradhatnak itt, hogy utána mi lesz, nem tudják. Elismerik, hogy felelőtlenek voltak, de azt nem értik, hogy a tisztességesen végigdolgozott élet után miért nincs lehetőségük ember módjára élni Európa közepén…

* * *

A kilencvenes években Magyarország aláírta az Európai Szociális Chartát, amely a lakhatáshoz való jogot is tartalmazza, de a 2011-ben a magyar parlament által megszavazott alaptörvény már nem biztosítja az ehhez való jogot. Hogy miért nincs érdemi, országos szintű lakáspolitika a rendszerváltás óta, miért csökken az önkormányzati lakásállomány, és miért áll mintegy 400 ezer lakás üresen országszerte, bonyolult történet. A rendszerváltás után, a privatizációnak „köszönhetően” jelentősen átalakult a lakásállomány tulajdonosi szerkezete. Mindebben nagy szerepe volt az önkormányzati lakások értékesítésének, hiszen az eladósodott helyhatóságoknak nem állt érdekében fenntartani ezeket. Húsz év alatt 610 ezer lakást adtak el, 95 százalékukat a forgalmi érték 23–31 százalékáért.

A bérleti, szolgálati lakások aránya 26-ról 7 százalék alá csökkent, a lakások 93 százaléka tulajdonos által lakott.

– A magyar lakásállomány nagyon elöregedett. A falvakban nincs mobilitási lehetőség, a sokadik generáció marad a ’30-as, ’50-es években épült házakban, addig toldozgatják, javítgatják, amíg rájuk nem dől. De legalább az övék – mondja Pósfai Zsuzsi várospolitikus, A Város Mindenkié (AVM) csoport aktivistája.

– A nagyvárosokban és a fővárosban megoldatlan a helyzet, miközben mennyiségi lakáshiányról nem beszélhetünk, „csupán” minőségiről és megfizethetőségiről. Itt szinte nem lehet másképpen lakáshoz jutni, mint hitellel. De egy olyan társadalomban ez igencsak problémás, ahol 2,5 millió embernek van rezsitartozása. A piaci bérlakásszektor igen szűk, hivatalos statisztikák szerint alig 3-4 százalék; a többit feketén adják ki a tulajdonosok, nem kevés pénzért. Az önkormányzati tulajdonú bérlakások állapota egyre rosszabb; a probléma gyökere az, hogy az önkormányzatok alapvetően ellenérdekeltek lakásállományuk felújításában vagy bővítésében, logikájuk szerint ez „elveszett pénz” lenne.

Az elmúlt években drasztikusan elszegényedett a társadalom egy része, mind több embert kéne ide-oda tologatniuk az egymással versenyző önkormányzatoknak. Egyre kevesebben képesek megfizetni a piaci alapú lakhatást, a bérleti díjak emelkednek. A lakott üdülők száma folyamatosan emelkedik, ami azt jelentheti, hogy sokan oda menekülnek, gyakran alacsonyabb komfortfokozatú lakásba. A magyar lakáspolitika mindig a magántulajdont támogatta, ezzel az egyénre nyomja a kockázatot is.

De mi a megoldás? Pósfai Zsuzsi szerint egyenlőségelvű rendelkezésekkel, amelyekhez politikai szándék szükséges, lehetne változtatni a helyzeten. Franciaországban például az 50 ezres és annál nagyobb településeken a lakások 25 százalékának szociális bérlakásnak kell lennie. Ezek nem önkormányzati tulajdonban vannak, hanem szociális lakáskezelő társaságoknál. A magánbérleti szektor bővítésére is léteznek lakáspolitikai eszközök. Megtehetné például a kormány, hogy ha a piaci ár alatt adja bérbe valaki a lakását, akkor személyijövedelemadó-kedvezményben részesül; így kevesebb lenne a feketézés.

* * *

Az, hogy egy fiatal szülői segítség nélkül jusson otthonhoz, szinte lehetetlen. A. Martina húszéves kora óta dolgozik, egy élelmiszerboltban kapott állást, de minimálbérre volt bejelentve. A bankok hitelképtelennek minősítették. Első házassága válással végződött, egyedül nevelte jól sportoló kisfiát, albérletben húzták meg magukat. Martina, hogy ki tudja fizetni az edzőtáborokat, a versenyeket, édesanyjához költözött. Nyolc éve megismerkedett második férjével, aki Budapestről Hatvanba ingázik, a MÁV-nál dolgozik. Szerelmük gyümölcse az ötéves Kristóf. De a nagymama lakása már kicsi volt öt embernek, a sűrűsödő konfliktusok miatt költözniük kellett.

Most egy 28 négyzetméteres szükséglakásban élnek a VIII. kerületben. A ház aládúcolva, mert süllyed, a lakásban fürdőszoba, vécé nincs. Lavórban mosdanak, vettek egy mobilvécét, mert a körfolyosó végén lévő mellékhelyiség minősíthetetlen állapotban van. Kosz, pókhálók, becsukhatatlan ajtók, télen befagy a víz a vécécsészében. Azt tanácsolták nekik, öntsék le langyos sós vízzel, ne nyavalyogjanak. A 37 éves nő elvégzett két OKJ-s tanfolyamot, most szociális gondozó.

Területen jár gondozottól gondozottig, havi 90 ezer forintért. A pici szobában négyen alszanak, a nagyfiú az idén érettségizik.

– Rendszeresen pályázunk szociális bérlakásra, sikertelenül. Azt mondják, nem is vagyunk krízishelyzetben, van munkánk, nincs hitelünk és adótartozásunk. Aki havi 220–230 ezer forintból él, az ne ugráljon – idézi az asszony lemondón. – De azt is mondták, hogy menjünk Zuglóba, ott majd segít az ellenzéki polgármester. A cinizmus és a megaláztatás bedarálja az embert. Lakást kellene bérelnünk, de akkor már semmire sem jutna. Falura nem mehetünk, itt a munkám. Havi 35 ezer forintot kell félretennünk, mert ha mégis nyerünk egy pályázaton, nekünk kell fizetnünk a lakásfelújítást, és az ehhez szükséges összeget fel kell tudnunk mutatni. A kerületben öt éve volt erre lehetőség legutóbb, és most. A korhatár 40 év. Én nem tudok újabb öt évet várni.

Novemberig maradhatnak itt.

* * *

A jelenlegi politika még nehezebbé teszi a lakásszegénységben élők helyzetét. Az Országgyűlés az utolsó költségvetési törvény elfogadásakor a normatív lakásfenntartási és az adósságcsökkentési támogatás 2015. március 1-jével történő megszüntetéséről döntött. Márciustól az önkormányzatok saját hatáskörükben dönthetik el, folyósítanak-e támogatást vagy segélyt a lakhatási problémákkal küzdő háztartásoknak.

– Akik ételosztáskor beállnak a kígyózó sorokba, azok nagy részének van lakása. Csak már enniük nincs miből. Egyébként ilyen akciókat csak a civil szervezetek, a krisnások vagy a Máltai Szeretetszolgálat szervez. Állami feladatokat látnak el, miközben az állam el akarja lehetetleníteni őket – mondja Csuhai Ágnes.

A Város Mindenkié Csoport érintett, vagyis lakásszegénységben élő aktivistája nagyon jól tudja, mi a magyar valóság. Valamikor jól éltek férjével Monoron, a nyarakat a tengerparton vagy Párizsban töltötték. Aztán hitelt vettek föl a vállalkozásukra, ami becsődölt. Megromlott a házasságuk, elváltak. Ennyi elég ahhoz, hogy valaki egyik pillanatról a másikra hajléktalan legyen. Igaz, Ágnes soha nem élt az utcán, mindig szállókon lakott. Megjárta a poklot, pszichiátriai kezelések, alkoholizmus. Aztán elérkezett a pillanat, amikor azt mondta, ez így nem mehet tovább.

– Elmentem az Anonim Alkoholisták Klubjába, és csatlakoztam az AVM csoporthoz. Ma már élharcosa vagyok annak, hogy sok embernek ne állati módon kelljen élnie – meséli a 62 éves nő 28 négyzetméteres szükséglakásában. Igényesen van berendezve, leginkább adományokból. A falon meditációs poszterek, ezek is sokat segítettek Ágnesnek, hogy kijusson a gödörből.

Apró kertjében virágok, paradicsom- és cukkinipalánták. Pedig ha az ember csak a bejárati kapun néz be, messze elmenekül a környékről. Egykori istállókból kialakított lakások előkerttel, összesen huszonegy. Sok udvaron egymásra dobált kacatok virítanak, láncra kötött kutyák alatt porzik a föld. A legtöbb lakás dohos és penészes, pedig gyerekek is laknak itt. Mondhatjuk, legalább összkomfortosak.

– Az AVM kapaszkodó az életemben. Rendszeresen járok képzésekre, nemrég nemzetközi stratégiai konferencián voltam Londonban. Robin Hoodként küzdünk, hiszen abszurd a helyzet: családokat ki lehet lakoltatni anélkül, hogy az önkormányzat gondoskodna az elhelyezésükről. A döntéshozóknak tiszta a lelkiismeretük, hiszen papíron tavaly 292 milliárdot költöttek lakáspolitikára. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ebből 235 milliárd forint a középosztályokat támogató programokra ment el.

BICZÓ HENRIETT
RIPORTJA
NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI