Vajon mi tanítható a mesterségből? Sok locsogás között ott a lényeg

Kezdetben a színészek egymást rendezték, később egy közülük kivált, játszott és rendezett is. Majd a rendező önálló alkotó lett. Félix László 1961 és ’66 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendezés szakán tanult, Marton Endre osztályában.   

– A mester hitelességét meghatározza a tanítványai előtt, hogy épp jó formában van-e. Marton akkoriban futotta a legjobb rendezői formáját. Minden szavát elfogadtuk, még ha nem is értettük mindig. Nekünk elég volt annyi, hogy ő mondta – a munkássága a Nemzeti Színházban mindent visszaigazolt.
Négyen végeztünk nála; igaz, egyikőnk az első évben idegösszeomlással „elmenekült”, hetek múlva egy erdei házban találtak rá, onnan hozták vissza. Hogy miért? Marton bonyolult személyisége sokunkat lehengerelt, míg másokat halálra rémített, ahogy náthás hangjával rádörrent az emberre. Tőle tanultam felkészülést, rendszerezést, elemzést, és azt is, hogy egy próbán nem szabad túl sokat beszélni – vele ellentétben! A próbáin láttam, hogy Bessenyei Ferenctől Sinkovits Imréig unták a rengeteg szöveget, szerették volna már játszani a jelenetet. Például Ádám Ottó, aki sajnos nem tanított, előszeretettel hagyta a színészt gondolkodni. A felesége mesélte, egyszer betegeskedett, ezért üzent a rendezőnövendékeinek, hogy délután a lakásán tartja meg az óráját. Végig szótlanul, ernyedten ült a dolgozószobája karosszékében, a könyvespolca előtt, majd azt mondta nekik: „Látják, ezt a sok könyvet mind el kellett olvasnom ahhoz, hogy néha egyetlenegy szót se szóljak a próbán.” Hogy én rendezőként hol álltam? Kettőjük között: az elején sokat beszéltem, utána alig.  

Félix László szerencsésnek tartja magát: 1966-tól jól startoló színházi rendezőként elhalmozták feladatokkal, és a Magyar Televízió jóvoltából nyugdíjazásáig (1996-ig) számtalan tévéjátékot forgatott, a korszak szinte minden nagy magyar színművészével.  

A főiskolán is színészeket tanított majd’ húsz éven át, kezdetben épp Marton tanársegédjeként:  

– Várkonyi Zoltán volt akkor a rektor, és egyfajta villámhárítóként hívott a főiskolára. A zárkózott Marton annak idején velünk, rendezőhallgatókkal is tartotta a három lépés távolságot, ám ez a színésznövendékeivel szemben nemigen ment.
A színészek linkebb népség, nehezen értettek szót egymással. Mondhatni, én közvetítettem közöttük, amikor egyik-másik kifakadt rá: „Tanár úr, itt most akkor térdeljek le vagy se, ne jöjjön nekem Nietzschével!”

Örök dilemma: mi és mennyi tanítható a színészmesterségből? 

– Felvételiztetéskor én mindig az érdekes, furcsa, megragadó, ható személyiséget kerestem a jelentkezők között. Magát a színművészetet képtelenség tanítani, de az illető adottságait lehet pallérozni. Az adottságból ugyanis különféle mesterségbeli módszerekkel, gyakorlatokkal lehet készséget, bizonyos fokú tehetséget kifejleszteni. Anno Mensáros László a Madách Színház büféjében felfigyelt az egyik izgatottan feszengő fiatal kollégájára. „Kisfiam, mi a baj?” – kérdezte tőle. „Be kell ugranom este valaki helyett, de rettegek, hogy nem tudom megcsinálni, csak egyszer próbálhattam” – jött a kétségbeesett válasz. Mire Mensáros: „Kisfiam, ne félj, emberi minőségednél rosszabbul nem tudsz játszani. Igaz, jobban sem.” Ez az emberi minőség jelent erkölcsiséget, etikát, szellemiséget, személyiséget – na, ezeket nem lehet tanítani. Vagy van, vagy nincs. 

Ugyan az SZFE 150. születésnapja apropóján beszélgetünk, Félix László fontosnak tartja megjegyezni: diploma ide vagy oda, az őstehetség felülír mindent! Mindenre akad példa. A színészkirály Latinovits Zoltánnak nem volt színészdiplomája. A felvételin Csákányi Eszterben nem látták meg a zsenialitást. Sinkó Lászlót ugyan felvették, de a görcsös, szorongó fiú, aki zseniális bátyja árnyékában élt, örökké kárhoztatta a főiskolát és Várkonyit. Kállai Ferenc bejutott, de Rómeó szerepe után otthagyta. 

– A lényeg? Az egyetemi évek alatt el kell, hogy hangozzék négy-öt olyan kulcsmondat, ami a hallgató célkeresztjébe kerül, és mindenkor segít majd neki az eligazodásban. Mindegy, hogy ki mondta. Csakhogy ehhez legyen füle a hallgatónak, hogy meghallja a sok locsogásunk közepette... 

Összeállította:
Szijjártó Gabriella