Balogh Géza: Galamb az ágon

Három vagy négy hete vettem észre, hogy a szemközti épület ablakpárkányain fészkelő galambok közül egy pár feltűnő érdeklődést mutat a mi házunk iránt. Illetve a teraszunk iránt, ami jó nagy, s tele mindenféle cseréppel, virággal. Természetjáró emberként eleinte még örültem is, hogy karnyújtásnyiról figyelhetem a korláton páváskodó galambokat, de mikor már az ötödik hajnalon ébredtem arra, hogy betörők járnak a teraszon, besokalltam. Nem betörők voltak persze, hanem a galambjaink. Nagy szárnycsattogtatások közepette „dűtöttekborítottak” mindent. Ám mikor már hangos „burokkolásba” is kezdtek, elzavartam őket. De visszajöttek minden hajnalon.

Így ment ez még egy hétig. Én egyre dühösebb, ők meg egyre elszántabbak lettek, de aztán – lehet, hogy az okosabb enged alapon – arrébb húzódtak. Később már nem is igen láttam őket. Egy-két hitvány száraz gallyal a szájában a hímet még néha-néha, de a világosabb színű tojó teljességgel eltűnt. Egyáltalán nem hiányoltam őket, mert ezek a városi galambok nem olyanok, mint annak idején a mi falusi galambjaink voltak. Azok magas galambdúcokban laktak és kilométerekre eljártak az élelem után. Felcsipegették az aratáskor szétszóródott, lehullott gabona- meg tengeriszemeket, összeszedték a kertben kipergett dudvamagokat – s néha-néha a vasárnapi ételválasztékot színesítették.

Otthon, Pályiban, az én drága jó Annuska néném tepsiben sütött galambpecsenyét olykor. Süthetett volna többször, de a férje, Feri bátyánk nem olyan ember volt, akinek egy asszony „csak úgy” parancsolgathat. Ha volt kedve, mászott, ha nem volt, nem mászott. A pecsenyéhez ugyanis mászni kellett, s a nehéz létrát – vagy ahogy mifelénk mondják, a „láptót” – pedig csak ő bírta el, anélkül pedig megközelíthetetlen volt a dúc. Az igazat megvallva, nem is bántam, mert én nem nagyon szerettem a galambhúst. De később egyszer azért megpróbálkoztam vele. Fiatal, pályakezdő tanítók voltunk, az iskola padlása tele volt velük. A szomszédunk, Fóri Berti rávett, hogy fogjunk meg egy párat. Megfogtunk, oda is tettük főni – de olyan rossz húslevest én még sose ettem. Édes volt, mint a cukor, az állaga, mint a moslék, a színe pedig… hát arról beszélni se jó.

Attól kezdve aztán soha eszembe nem jutott volna galambot enni. Talán ezt érezték meg a mi galambjaink is, mert bizony, kihasználva éberségünk csökkenését, nagytitokban fészket raktak a rozmaringos ládánk mögé, s mire észbe kaptunk, már két fehér tojás világított benne. „Na, itt aztán kisgalamb nem lesz!” – morogtam, de a család leszavazott: a tojásban már benne van az élet, életet pedig nem oltunk ki. Így aztán kikelt két kis galamb, az öregek szerencsésen felnevelték őket. Az egyik kirepült, de a bátortalanabb másik csak próbálkozott. Ki-kirepült, de visszatért folyton a fészekre. Nem is bántottam volna, de mikor hajnalban megint szárnycsattogtatás meg üvegcsörömpölés vert fel, elvesztettem a türelmemet. Nyakon csíptem, és az öregek után röptettem, a fészekhez vezető utat meg eltorlaszoltam.

A nagy platán alsó ágán vert tanyát, onnan figyelte a teraszt. Egy éjjel azonban nagy szél kerekedett, s reggel a fa alatt találtam hanyatt fekve. Elpusztult szegény. Azóta nem hagy nyugton a lelkiismeret. Meg ő se. Minden hajnalban vele álmodom. Ül szemközt a nagy platánfa ágán, és néz szemrehányóan be az erkélyünkre.

Hogy kéne hazacsalogatni…?