Bennünk élő kísértetek

Szellemek. Ha hiszünk bennünk, akkor léteznek. Ha nem hiszünk bennük, azért még létezhetnek. De mi van akkor, ha nincsenek? Nos, úgy tűnik, attól még hiszünk bennük.  

A szellem- és kísértetvilág öröktől fogva kísér(t)i az embert. Magyarázatát abban és ott kell keresni, hogy nem könnyű átélni, s legfőképpen megélni az elmúlást.  

Abban a korban kell rátalálni a szellem és kísértet fogalmának születésére, amikor nem a kórházban, hanem legtöbbször otthon haltak meg az emberek, és a család a tisztaszobában, az ágyában felravatalozva búcsúzott a halottaitól. 

A természeti népeknél az elmúlás ma is sokkal inkább az élet részének számít, amikor a halott test útjára engedi a szellemet, a lelket – mert annak már nem evilági utakon kell járnia: különben csak bolyong, a helyét nem találja.  

A lényeg éppen ebben rejlik. A hiedelmek szerint ugyanis a halott lelke visszajárhat a házba (ezért is kell letakarni minden tükröt, hogy ne rémüljön meg, ha meglátja benne magát – arról nem is szólva, hogy mi ne rémüljünk meg, ha a tükörbe nézve kísértetet látnánk).  

A keresztények úgy tartják, hogy Jézus a keresztre feszítése után harmadnapra feltámadt, negyven napra rá pedig, áldozócsütörtökön felment a mennybe. Innen származik a hiedelem, miszerint a holtak lelke negyven napig a pokol és a mennyország között bolyong.   

Az évezredek során azonban fontos különbség támadt a szellem és a kísértet között. Mert míg szellem mindaz, ami az ember maga volt (tulajdonságainak és motivációinak összessége), a kísértet az elhunytban és a bennünk lakó bűn (helytelen élet, számos rossz és gonosz cselekedet), valamint a büntetéstől való félelem, netán az értetlenség megtestesítője. Az első megnevezés ezért is nemesebb, puhább légiesebb, míg a másik kemény és félelmetes, hiszen kísért, vagyis itt lohol a nyakunkban, nem hagy nyugodni – miközben arra vár, hogy valaki feloldozza a bűnei alól, megszabadítsa tetteinek és földi létének súlyától.  

A kísértet a természetfelettit képviseli, megtestesít minden olyan tulajdonságot, amit ember nem birtokolhat: alakot vált, láthatatlan, lebeg, áthatol a falakon. Keresi az igazát, meg akarja torolni a halálát, gonosszá válik, jeleket hagy – ám sok közülük mégiscsak segítségre szorul.  

Egyes elméletek szerint az a legrosszabb, amikor a kísértet nincs tudatában annak, hogy meghalt, míg másfajták folyton zajongnak és kopognak, de olyan is akad, amelyik testet keres magának, hogy így teljesítse be küldetését. Végül is mindegy, mit szeretne tenni, ha már a gondolatát is rémisztőnek tartjuk annak, hogy szellemeket lássunk, kísértettel találkozzunk. Miközben leginkább az foglalkoztat bennünket, amit Hamlet is kimond (Arany János fordításában) híres monológjában: „Merthogy mi álmok jőnek a halálban, / Ha majd leráztuk mind e földi bajt.”   


ÖSSZEÁLLÍTOTTA: 
F. TÓTH BENEDEK