Fókuszban: az ápolók - Gyógyító figyelem

Önfeláldozó döntést hozott Florence Nightingale (1820–1910) angol arisztokrata hölgy, amikor a betegeknek és a nővérképzésnek szentelte életét. Születésnapjáról máig megemlékeznek, ez az ápolók világnapja. Hogyan élik meg áldozatos, mégis alulfizetett munkájukat a mai ápolónők? Van-e idő arra, hogy az embert is meglássák a betegben? E kérdések mentén beszélgettünk az egri Markhot Ferenc Kórház két főnővérével. 

Minden előfordul  

– Úgy bánjanak a beteggel, mintha az édesanyjuk vagy a gyerekük feküdne ott, mindig ezt mondom a hozzám beosztott lányoknak – magyarázza Miksi-Szabó Katalin, a traumatológia főnővére.  

Egyszerűen hangzik, mégsem az: az ápolónőtől elvárják, hogy legyen mindig segítőkész, precíz, kedves, s persze azonnal teremjen ott, ha szükség van rá. Elhivatottság nélkül ez nem megy, aki azért jön az egészségügybe, hogy jól keressen, nem jó helyet választott… A traumatológián ráadásul mindig készenlétben kell lenni, ide bármilyen páciens érkezhet – a gyárigazgatótól a hajléktalanig –, akár az éjszaka közepén is. Baleseti sérülések, újraélesztés, alapbetegségek – itt mindent egy helyen látnak a gyakorlatra érkező szakiskolások.  

Sokat segít, hogy a nővérek és a gyógytornászok jó csapatot alkotnak, egymásban is tartják a lelket.  

– Egy kedves szó sokszor többet ér, mint a nyugtató vagy a fájdalomcsillapító. Fontos, hogy etessük, itassuk a beteget, beszéljünk hozzá. Sokszor így derül ki, mi is gyötri őt a tünetein túl. Megesett például, hogy egy combnyaktöréses bácsinak, miközben a kórházban feküdt, meghalt a felesége. Máshogy kell bánnunk a beteggel, ha tudjuk, hogy friss a gyásza. Előfordult olyan is, hogy éppen a felvételije előtt került be egy balesetes kislány. A hazabocsátásánál ezt is figyelembe kellett venni – mondja a főnővér.  

Sokszor a gyógytornászok vagy a szakiskolás tanulók letelepednek a beteg ágya mellé, hogy beszélgessenek vele. Gyógyerővel hat, mikor a nagy rohanásban is jut idő néhány barátságos szóra…  

Búcsúzni méltósággal 

– Nálunk már az siker, ha behoznak egy fájdalomtól eltorzult arcú beteget, s később már képes mosolyogni és végigalussza az éjszakát. A nővér a nap 24 órájában találkozhat a beteggel, neki minden panaszát el meri mondani, ami felér egy hangulatjavítóval. Ám azt a bizalmat ki is kell érdemelni: őszinteséggel, megbízhatósággal – tudjuk meg Nagyné Kovács Judittól, a hospice főnővérétől. 

Sokszor meglepődnek a hozzátartozók, hogy itt mentálhigiénés szakember is van, aki a betegek lelkével foglalkozik. Nem titok: ide többnyire azok a páciensek kerülnek, akik már búcsúzóban vannak a földi léttől. 

Ám még a legnehezebb helyzetben levő, elesett embernek is sokat jelent az ápolás minősége. Létfontosságú, hogy mindenki hozzájusson a megfelelő fájdalomcsillapításhoz. Ezt az otthoni ápolásnál is szem előtt kell tartani, amihez orvosi segítséget kell kérni – tanácsolja a főnővér. 

Amikor az egri hospice osztályon jártunk, épp festettek: az egyik fal sárga lesz, a másik rózsaszín, ezzel is a derűt és az otthonosságot igyekeznek sugallni. A látogatók ide bármikor bejöhetnek. Így nem szakadnak el a családi kötelékek, nem lesz bűntudata a hozzátartozónak, hogy behozta a szülőt, nagyszülőt… 

Szép epizódok is megesnek. Az egyik idős férfi például megemlítette, hogy nagyon enne egy jó paprikás krumplit. Másnap a nővér otthonról hozott neki a megkívánt ételből. Egy bácsi gombócnyi citromfagyira vágyott, meg is kapta. Ez lehetett az utolsó kívánsága, mert másnap meghalt.  

A hospice osztályon dolgozók tudják: nyugodtabb szívvel búcsúzik, aki mindvégig megőrizhette emberi méltóságát. S ezen az úton egy kézfogás, mosoly is sokat jelent… 

ÖSSZEÁLLÍTOTTA:
PALÁGYI EDIT