Hős lett a fekete bárány

– Milyen hősnek lenni?

– Én nem vagyok hős, bár minden elismerés megtiszteltetés. Ha valaki olyasmit csinál, ami figyelemre méltó, az előbb-utóbb látókörbe kerül. Az ebből származó hírnevet visszafordítom arra a tevékenységre, amelyet a perifériára szorult, kiszolgáltatott emberek érdekében végzek.

– És a pénzt is?

– Eddig csupa olyan kitüntetést kaptam, például lovagkeresztet, toleranciadíjat, ami kézfogással és mosollyal járt. Egy filmes nívódíjjal adtak ugyan valamennyi összeget, abból meg befizettem a villanyszámlámat, mert éppen ki akarták kapcsolni az áramot. Nem anyagi vonatkozásban értettem a visszaforgatást: az elismertség, az ismertség és a hitelesség együtt jelent fedezetet.

– Láthatóan távol áll öntől a harsányság, az önmutogatás.

– Igen, visszahúzódó ember vagyok. Sokáig azt is nehezen viseltem, ha fotókat készítettek rólam. De ezt az „áldozatot” ma már vállalom és értelmes ügyek szolgálatába állítom. Sosem csináltam reklámot a filmjeimnek és a könyveimnek. Csupán annyit szoktam tenni, hogy a közösségi portálon beszámolok a dolgaimról. Akit érdekel a téma vagy támogatni szeretne, az megtalál. Részemről ez tudatos döntés volt. Nem fecsérelem el az időmet önmenedzseléssel, így sokkal több minden belefér az életembe. De azt is aláírom: ha tényleg foglalkoznék például az új regényem sorsával, akár az eladás tekintetében is komolyabb eredményeket érnék el. Ami pedig a rám irányuló figyelmet illeti, azt a programjaim érdekében kamatoztatom. Vagyis a saját alapítványom arca vagyok.

– Kitartás, állhatatosság, akarat – egyebek közt ezek jellemzik a munkáját. Mások is észreveszik?

– Nyilván elég meggyőző, ha valaki hosszú évek óta egy fontos ügy elkötelezettje, és képes eredményeket felmutatni. És máris eljutottunk az ózdi cigányokig, akiket jobban szeretek nehéz helyzetben lévő embereknek nevezni. Tizenhat év tapasztalatai alapján ki merem jelenteni, hogy egyre rosszabb a helyzet. Lejtmenetben vagyunk. Rengeteg kudarc, személyes nehézség, konfrontáció árán mégis változott valami az ózdi romák mikrokörnyezetében. Önkéntesekkel együtt sikerült bebizonyítani, hogy függetlenül, uniós vagy állami támogatás nélkül is létezhetnek elkötelezett és sikeres programok. Képesek lehetünk partneri viszonyban kidolgozni és megvalósítani a szolgáltatások egymásra épülő rendszerét. Büszkén tekintek a hétestelepi fürdőházra vagy az alkotótáborokra, mindezt az ott élőkkel közösen hoztuk létre. Gyökeret vert az az alkotásközpontú szemlélet, amely által a kiszolgáltatott, lenézett ember, alkotói pozícióba kerülve, rombolás helyett épít.

– Annyira fontosnak tartja az alkotást, hogy még a kamerát is átadta másoknak.

– Valóban, 2006 óta nem forgattam dokumentumfilmet, noha lennének ötleteim. Ha valaki igazán tenni akar másokért, nem elég filmeket készíteni az életükről. Álszent dolognak tartom, hogy mások nyomorát kell mutogatnunk, és attól majd megnyílnak a pénztárcák. Szerintem ezzel még nagyobb ellenállást lehet kiváltani. Szemléletváltásra van szükség, és az alapok újraépítésére. Együtt kell kitalálni az érintettekkel, hogy miként törhetnek ki az ördögi körből. Ehhez gyereknek és felnőttnek egyaránt az alkotói energiák megélése az egyik legmegfelelőbb lehetőség. El kell fogadnunk, hogy az alkotáshoz mindenkinek joga van, mert ha kisajátítjuk magunknak, művészként ilyen-olyan előnyökre teszünk szert, azzal csak tovább növeljük a társadalmi különbségeket, miközben éppen a kreativitás demokratizálható. Ezt szem előtt tartva minden szívbaj nélkül átadtam a kamerát.

– Mennyi időt tölt az ózdi romák közt?

– Kezdetben az írás, a filmezés, a televíziózás, a tanítás mellett önkéntesként jártam hozzájuk. Néha hetekre odaköltöztem, annyi volt a tennivaló. Döntenem kellett. Megannyi siker és kudarc után részemről tavaly lezárult a hétes-telepi program, állami szinten folytatják tovább. Nagyon nehezen éltem meg, nem is tudok róla beszélni. A sors azonban úgy rendezte, hogy maradhattam a városban. Lehetőséget kaptam a dán Velux Alapítványtól, hogy elindítsam a Van Helyed Stúdiót, ami az országban egyedi modell: a helyi szegregált iskolák gyerekeit bátorítjuk és készítjük fel, hogy innen kikerülve minél jobban megállják a helyüket, elérhető legyen számukra a továbbtanulás és az egyetemre való bejutás. Csapatunkat pedagógusok, szociális munkások és húsz állandó, valamint több száz, bevonható regisztrált önkéntes alkotja. Nagy öröm számunkra, hogy ezen a „hídon” egyre többen indulnak el.

– Mit gondolnak önről a városban?

– Valójában mindmáig kívülállónak, ha úgy tetszik, fekete báránynak tartanak. Már az elején kikiáltottak pesti szalonszociológusnak, aki soha nem élt cigányok között. Ezzel szemben én együtt éltem, munkálkodtam a Hétesen, sokszor jobban elfogadtak, mint a helyieket, akik anélkül ítélkeztek fölöttük, hogy betették volna oda a lábukat. Akkoriban harcos emberjogi aktivistaként minden apró igazságtalanság miatt kiabáltam. Aztán benőtt a fejem lágya. Ma már bizonyos határig hajlandó vagyok kompromisszumot kötni, de a mutyizás nem az én kenyerem. Én Ózdot egységesnek tekintem, minden ott élő sorsát a szívemen viselem.

– Azért volt olyan pillanat, amikor szakítani akart?

– Voltak megtorpanások, de odáig sosem jutottam el, hogy nem csinálom tovább. Tudja, mi volt a legnehezebb? Amikor meg kellett mondanom a hétesi családoknak, a barátaimnak, hogy vége annak, amit addig csináltunk, mivel az önkormányzat pályázott, és az állam lesz a végrehajtó, nélkülünk. Persze a barátság megmaradt. Hétesi gyerekek is járnak a stúdióba.

– És a küzdelmek is maradtak?

– Erről szól az életem. Elesek, felkelek.

– Családi sajátosság?

– Szép példákat láttam otthon a szeretetre és mások segítésére. Egy szegény, külvárosi értelmiségi családban nőttem fel. Anyai ágon viszonylag jómódú görögkatolikus papdinasztiából származom. Dédnagyapám alapította Hajdúdorogon az első szegények bankját, a Népbankot. A nehéz sorsúak, az elveszettek támogatása sosem volt kérdés nálunk. Ez a befogadó légkör formálta a személyiségemet. Anyukámék tízen voltak testvérek, nagy volt a vendégjárás nálunk. Nyaralni vittük az unokatestvéreket, noha mi sem álltuk jól anyagilag, egy vaj nélküli parizeres kenyér azért mindenkinek jutott.

– Már a családja részei az ózdi telepiek is?

– Igen. Nem mindegy, milyen légkörben nevelkedünk. A Van Helyed Stúdióban tapasztalható megerősítő légkörben mindenki önmaga lehet. Határtalan fantáziával alkothat, bátran elmondhatja a gondolatait, sőt meri vállalni a kudarcokat is. Tanulnak, ez a legfontosabb. És mindezek birtokában eljuthatnak a kiteljesedésig.

– Tud vigaszt nyújtani az elkeseredetteknek?

– Vezetőként és tanárként is eléggé tudatos vagyok. A stúdióba különböző feladatok teljesítése után lehet bejutni. Olyan képességű gyerekekről van szó, akiknek, ha nem roma családba születnek, minden tekintetben sokkal jobbak az esélyeik. Most afféle közösséget alkotnak, amely nyitott és szabad alapszabályok mentén építkezik. Ha bárkinek problémája van, egyenrangú partnerként elmondhatja. Szeretjük és elfogadjuk egymást.

– Ebben rejlik a titok?

– Az ELTE pszichológia és esztétika szakán faltam a könyveket, hogy minél több tudást kamatoztathassak majd a való életben. Gyakorlat és tapasztalat szempontjából viszont az ózdi évek jelentették számomra az egyetemet. Ha másfelé visz az utam, nyilván a könyveim is másról szólnak. De csak ebbe az irányba indulhattam, hiszen annyira erős volt a késztetés bennem a választott misszióm iránt. Témáimat saját életemből, saját élményvilágomból veszem. Novelláimon, verseimen kívül a regényeim roma történeteket dolgoznak fel. Ahogy legújabb könyvem, a Carlo Párizsban is. Párizs persze nem a francia főváros, hanem egy cigánytelep gúnyneve. Ha a valóságot fikcióvá emelem, talán oldódik a béklyó, megérthetővé válhat egy társadalmi probléma, és segíti az olvasót a témával való azonosulásban. Most izgulhatok, hogy így lesz-e.