Itt csak a babák sírhatnak - A dokik, nővérek nyugalmat árasztanak

Április végére várták a babát. Tartottak a 21–22. hétben, ezt ritkán tudni pontosan. Van már gyerekük, másfél éves, ezért érezték, ezzel a terhességgel valami nem stimmel. Horváth Istvánék Szécsényben élnek, a helyi orvos szólt, hogy baj van, s vitték őket a fővárosba, a Baross utcai klinikára. December 18-a volt, folytatja Horváth, ha jól emlékszem. Építőiparban dolgozom, nem vagyok szétszórt, de olyan ez, mintha filmen látnám magunkat, vagy mintha csak rosszat álmodnék, gyors ébredésben bízva. Sápadt arcú az apa, ahogy emlékezni próbál, különös, mandulavágású szemét résnyire húzza. Nem hitegettek az orvosok, a legrosszabbra készítettek fel, úgyhogy meglepetés bennünket már csak kellemes érhetett. Men nyi az esély, kérdeztem akkor. Kevés, felelték az orvosok, de amit lehet, megpróbálunk, ígérték.

Megengedték, hogy a kórteremben Zsuzsi mellett maradjak, egy széken ültem az ágyánál. Beszédre alig volt szükség, van, hogy a szavak se számítanak. Ha sírni készült, én mondtam, hogy nem szabad, ha én gyengültem, ő nyugtatott, erősnek kell maradnunk. Fogtam a kezét. Simogattam, az arcát törülgettem. A négy nap alatt aludtam-e valamit? Magam se tudom. Tudtam, minden nap, minden perc számít. Ha öt hónapig kell mozdulatlanul feküdnöm, fekszem addig, mondta Zsuzsi, és meg is csinálta volna. De a negyedik nap végén orvosok jöttek, Zsuzsit aztán picit vizsgálták, és halkan szóltak, a baba nem él, Zsuzsinak terhességi mérgezése van, mentsük sürgősen őt.

Megáll ilyenkor az idő. Ültem a folyosón, vártam a legrosszabbra. Ismeretlenek jöttek, a hajam simogatták, nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Sírtam-e? Nem tudom. Zsuzsiért aggódtam, legalább ő maradjon meg. Akkor jöttek értem, a pici él. Meg is mutatták, a tenyeremben elfért volna. Még rendes bőr se nőtt rajta, fóliába tekerve, pelenkában volt 320 grammnyi. Felsírt, él, muszáj nevet adni, szóltak. A kérdés váratlanul érte. Korán jött a fiam, nem gondolkodtunk róla, mondtam, de ha mindenáron név kell, legyen Áron.
Megmarad, egészséges lesz, kérdeztem később. Bízik a csodákban? – kérdeztek vissza. Muszáj, más sem maradt, feleltem.

Él? – kérdezte Zsuzsi. Él, feleltem. Megmarad, ezt egy édesanya megérzi, mondta Zsuzsi.

És csoda történt, Áron eddig nem volt beteg. Azt gondolták, ma lézerrel műtik a szemét, de kiderült, erre sincs szüksége. Egykilós volt, amikor áthozták ide, a Péterfy kórházba. Nő, hízik is, most 1750 gramm, nem hiába hozom naponta az anyatejet. 150 kilométer ide az út, és még három emelet. Itt kezdek el szorongani, mire érkezem, csak baja ne legyen, ha már így, ennyit küzdött. Ma a tervezett műtét okán jött Zsuzsi, ő szoptatja. Egyél, Áron, nőjél nagyra, mondogatja. A fizetésem kétszeresét elautózom, de hála istennek, van kiért naponta autóznom.

Április végén, ha semmi nem jön közbe, Áront hazavisszük. Nagy ünnepség nem lesz, szerényen élünk, de jönnek a rokonok Rimócról, Tokajról – látni Áront. Nem Áron az egyetlen „csoda” itt, mondja dr. Boross Gábor, a neonatológiai (koraszülött) és csecsemőosztály főorvosa, rengeteget fejlődött a tudomány a szakterületünkön is. Boross doktor 1975-ben végzett az egyetemen, minden érdekelte, ami belgyógyászattal kapcsolatos. Önkéntesként dolgozott még Kambodzsában is. Jó lecke volt gyógyítani ott, ahol minden – kórház, gyógyszer, műszer – hiányzott a gyógyításhoz, csak betegből akadt sok. De találkozott olyan kórsággal, mint a kanyaró, amely itthon akkor már csak a tankönyvekben szerepelt. Ott döntötte el, hogy gyerekgyógyászattal, koraszülöttekkel foglalkozik majd.

A Péterfybe 1981 novemberében jött. Mi változott azóta? Nagyon sok és nagyon kevés. Akkor hazánkban 10 százalék körüli volt a koraszülések aránya. (Koraszülöttnek a 36. hét előtt világra jött babák számítanak.)

Ma? Lett ebből úgy 8,5 százalék. Listavezetők nem vagyunk, de túl büszkék se lehetünk, hozzuk a volt szocialista országok átlagát. Svédországban és Csehországban ennek kevesebb, mint a fele. Az okokat kutatták, de egyetlenegyet eddig nem találtak. Egyesek a dohányos, drogos, iszákos kismamákat, apukákat hibáztatják, míg mások (s ma erre hajlik a többség) a stresszes életmódban vélik a fő okot.

Boross doktor mosolygós, higgadt ember. Neki és kollégáinak kell is nyugalmat sugározniuk, rosszkedvűnek lenni, sírni itt csak a babáknak szabad. A főorvos egyébként se panaszkodós típus. Az osztályán, vele együtt, heten vannak orvosok. Csábítanák őket is külföldre. Kint a magyar bérek tízszeresét is megkereshetnék, de ők kalandvágyból, megszállottságtól hajtva kitartanak. Maradnak.

Nehéz kenyér az övék. Pillanatonként kell dönteniük, küzdeniük a végsőkig, s azon túl is. Nem tanácsos, de a csecsemő elvesztésébe kicsit ők is belehalnak. Ők közölhetik a rossz hírt a szülőkkel. Szerencsére mind ritkábban van szükségük erre. Örömből jut több, amikor a szülők hazaviszik a babát.

Átszervezések után 30 „ágyuk” maradt, egyszerre ennyi 1000–2000 grammos apróságért munkálhatnak. Ha évek múlva hírt, fotót kapnak róluk, hogy minden rendben, érzik, már megérte a fáradságot. S feledik azt is, a műszerezettségük se mindig tökéletes, pedig a Péterfy messze felülmúlja a magyar átlagot. Szerencsére mindig a legjobbkor akad vállalkozó, aki segít. Elromlott a hallásszűrő és az ultrahangvizsgálójuk. Mindkettő úgy három-hárommillió forint. Ketten kifizették.

A nevük? Nem mondták, nem kérnek a nyilvánosságból, nem azért tették.

Nővérből, szakápolóból is van elég? – kérdem. Ez már nehéz lecke, feleli Boross főorvos. Nem tudom, hogy csinálja, ez a főnővér varázslata, de a műszakokra megvannak. Fehér köpenyt húzunk, mielőtt a nővérekhez, a babák közelébe mennénk. Szigorú rend van itt, percekre kiporciózott rend. Megvan, ki mikor és meddig mehet el, s maradhat. Az idei influenzajárvány okán másfél hónapig csak a kismamák jöhettek be szoptatni. Volt is vita, orvost köptek le, nővért aláztak. Messziről jöttünk, ne szórakozzanak velünk. Az én gyerekem, azt csinálok vele, amit akarok. Most csend van az osztályon, szinte nyugalom. Front nincs, szél se fúj, mit a babák még az inkubátorban is megéreznek előre. Csak a gépek „csipognak”: pulzust, véroxigén-koncentrációt mérnek, más rendellenességről árulkodnak.

Kiss Lászlóné főnővér 33 éve került ide. Az első öt év nehéz volt, de aki addig kitart, többnyire marad. Gáborka, vegyél szépen levegőt, mondja, s Gáborka, bár nem érti, szót fogad. Jó fiú ő, csak nem szeret hason feküdni. Nehéz beszélgetni, az ápolónők közben a gépek jelzéseit is lesik. 19 apróság fekszik most az osztályon, valaki mindig ad dolgot. Ha Kissnének épp akad tennivalója, Janta Józsefnét faggatom. Lassan kirajzolódik a kép róluk.

A lányok szeretnek babázni – itt rájönnek, nem ilyen munkáról álmodtak. Reggel hétkor kezdődik a műszak, este hétkor mennek haza. Másnap este hétre jönnek, s maradnak reggel hétig. Egy nap pihenő jár, de kezdődik újra minden. Akinek kisgyereke van, szinte lehetetlen ezt megoldani, de még egy randevú se könnyű. Napközben se sokat ülnek. A babát nem érdekli, hogy más is éhes vagy inna, hozzá szaladni kell. A bérek? Különféle pótlékokkal, sok évtizednyi munka után visznek haza havi 130–140 ezret. Tudják, kint ennek a sokszorosát fizetik. Ezért ment külföldre Timi, Brigi, Szilvi. Nem ápolónőnek, pincérnőnek, az könnyebb munka, s jobban is fizetik. Újak? Ritkán érkeznek, sokáig nem maradnak. Végképp nem tudni: ha a régiek „leteszik a lantot”, lesz-e, aki utánuk jön?!

Gáborka, ne sírjál, van ettől rosszabb hely is a világon, mondja Jantáné, pedig ő ma a lányokra ügyel. Balogh Zoé Napsugár ágyánál állunk meg, őt teszi tisztába. Piciny, porcelánszerű baba Zoé. Az ember fél, ha kézbe veszi, még véletlenül összetöri. Édesanyjával, Szűcs Beatrixszal beszéltem már. Apás szülést terveztek, Zoét május elsejére várták. Április 2-án front jött, folyni kezdett a magzatvíz, telefonált a férjének, aki Ausztriában dolgozik, siessen, itt az idő! Balogh Antal átrobogott Ausztrián, de tíz percet késett. Zoét már megmosdatták, édesanyjához tették. Sápadtnak látták az apát, leültették, kapott vizet is, úgy mondta: gyönyörűek vagytok, nekem a legszebbek! A húsvéti ünnepek alatt bejárt, otthonukat csinosította, festett, mázolt, ágyat állított össze. Májusra, úgy tervezik, talán együtt lesznek otthon.

Hogy vele mi lesz, nem tudjuk, mondja a következő ágynál Jantáné. Vihetné az anya haza, de jártak náluk környezetvizsgálaton – babát oda nem tehetnek: a hely lepusztult, lakhatásra alkalmatlan. Az anyuka se döntötte el, mit akar, lemond róla vagy nevelőszülőkhöz adja. Sokan vannak ilyenek? – kérdem. Mind többen, felelik. Jönnek értük, nézegetik, hogy nem, nem ilyen gyerekre gondoltunk a párommal. Na, látja, ez nagyon fáj, mondja Jantáné.

Már Lillánál állunk. A többiekhez képest óriás, 47 centi, 1850 grammos. Lilla a 35. héten érkezett, három hétig nem akart enni, hízni. Édesanyja, Papp Balogh Andrea kutató biológus. Az István Kórházban idő előtt, császárral szült, mondja. – Nehéz volt, a többi anyuka, akivel egy szobában feküdtem, megkapta a gyerekét. Nyugtatgatta, puszilgatta, a pici az édesanyja hasán aludt. Nem irigység volt ez, örültem, hogy ők jól és együtt vannak. De fájt a szívem, legszívesebben a takarót a fejemre húzva bőgtem volna. A férjem adott erőt, ezt a kis időt bírjuk ki. Itt azért már jobb, tíz méterre van az ágyam Lilláétól. Ma voltam varratszedésen, de tisztába tenni, mosdatni, etetni áttotyogtam hozzá, azt semmiért nem adnám. A férjem? Azt mondja, talán babonából még vár az ünnepléssel, a tejfakasztó bulival, de eljön annak is az ideje.

Mint ahogyan az evés ideje is, Zoé, Lilla és a többi apró csoda szopni készül, krónikásnak ott már nincs helye. S hirtelen beszélgetőtárs nélkül maradunk, a Cerny Alapítvány mentője Debrecenből egy kislányt hoz. Orvos, nővér hozzá siet, beszélgetésre most nincs idő. Kifelé Áron apját látjuk még: boldogan újságolja, ha igaz, anyák napján már otthon is lehetnek. Legyen sok öröme a fiúban, mondjuk neki. Bólint: Áron él, létezhet ennél nagyobb öröm?

GUBA ZOLTÁN
RIPORTJA
NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI