Láttunk már ilyet!

Félelmük nem alaptalan. Így járt a nagybányai festőiskola ikonikus épülete, az úgynevezett Ferenczy-ház is. Ahol a magyar festészet egyik legeredetibb alakja, Ferenczy Károly alkotott, s ahol felnőtt a később szintén szép karriert befutó három Ferenczy gyerek, Valér, Noémi és Béni is. Pár éve jártunk mi is abban a házban. A másik neves bányai piktor, Mikola András özvegyét kerestük. Ferenczyék után ugyanis ők vették meg a kis kúriát. A férjénél majd’ negyven évvel fiatalabb Veronika egy kis szobában fagyoskodott, de a szalon és a másik nagyszoba pompás festményekkel és Mikola vadásztrófeáival volt tele. A háznak ma már nyoma sincs, a telket magas, átláthatatlan kerítés takarja.

A festőiskolát, amelyet városszerte csak kolóniának ismernek, ma még nem takarja semmi, viszont erős vaskerítés és lehetetlenül ronda, vasbeton kapu őrzi. Valamikor a hetvenes években építették, amikor még azt gondolták, a rozsdás vastáblák és a szürke betonlapok elégítik ki leginkább a szépre vágyakozó ember lelkét. A riasztó kapun most lakat, a kilincsen pedig aprócska fekete gyászszalag. Így búcsúztak a festők, szobrászok a kolóniától.

Hosszú ideig Madarassy György is a lakója volt. A ma már Magyarországon élő, alkotó festő élete talán legszínesebb éveit töltötte az árnyas fák, de leginkább az ódon falak között. Műterme a Csertörőpatakra meg a sudár kőrisfákra nézett. A patakot már rég lefedték, és ki tudja, mi vár a fákra is. Nem „mai gyerekek”, valószínűleg egyidősek a kolóniával – vagyis több mint százévesek. Ha azok a fák mesélni tudnának! Olyan festők dolgoztak az árnyékukban, mint Thorma János, Réti István, Czóbel Béla, Aba-Novák Vilmos – mindegyikük már életében a hazai festészet legendája volt.

Meseszerű az iskola kezdete. Van egy megye, a történelmi Máramaros, amely úgy gondolja, megfesteti a nemzeti imánk írója, Kölcsey Ferenc által is megénekelt Huszt várát, s ha már így döntött, az a festő nem lehet más, mint a Münchenben dolgozó, már harmincévesen nagy hírnévre szert tett Hollósy Simon. Máramarosi, técsői ő is, nagy örömmel fogadja a felkérést, és elindul előzetes terepszemlére. De nem egyedül megy, viszi magával müncheni tanítványait is. Thorma és Réti győzi meg, hogy ugorjanak át a közeli Nagybányára, ahol sikerül fellelkesíteniük a város vezetését egy festőiskola létesítésének gondolatával.

A millennium évében, 1896-ban vagyunk, amikor a magyar a nagy ügyekért nemcsak lelkesedni tudott, de tenni is értük. A mai, 150 ezer lelkes Nagybányát akkor alig tizenötezren lakták, de az rendkívül gazdag múlttal és a bányavárosokra jellemző öntudatos polgársággal büszkélkedett, így egy percig sem volt kétséges, hogy az iskola még azon évben megkezdi működését.

Így is történt. Igaz, csak egy fészer meg két szénapajta állt a nyári tábor résztvevőinek rendelkezésére, de az ott elkészült művek híre hamar feljutott Pestre is. A következő évben már a régi Műcsarnok (a mai Képzőművészeti Főiskola) termeiben is bemutatkoztak. A kritikusok egy része (Bródy Sándor, Lyka Károly) rajongó lelkesedéssel számolt be a tárlatról. A kiállítás sikere megerősítette a művészeket abban a szándékukban, hogy a nyári művésztelepet az alkotómunka rendszeres helyszínévé nevezzék ki. Az elkerülhetetlen belső viták és személyi ellentétek ellenére Nagybányát már egy-két éven belül mint a magyar művészeti élet nélkülözhetetlen részét emlegették.

Az iskolaalapító Hollósy 1901 után szülővárosába, Técsőre vitte nyári gyakorlatra müncheni szabad iskoláját, de a bányai szerkezete is átalakult. Réti István, Thorma János, Iványi Grünwald Béla és Ferenczy Károly 1902-ben megnyitotta a Nagybányai Szabad Festőiskolát. Az intézmény megnevezése azt rejti magában, hogy a művésztelepen való tanulást nem kötötték semmilyen előzetes művészeti tanulmányhoz. A vezetők nyaranta felváltva korrigáltak. Ferenczy távozása után, 1906-tól Réti és Thorma vette át a vezetést, munkásságuk évtizedeken át meghatározta az iskola tevékenységét. 1911-ben elkészültek a festőtelep ma is álló épületei. Kérdés, hogy meddig állnak még...

A telepért aggódókat a városháza azzal nyugtatgatja, hogy szó sincs az épületek plázává alakításáról. Egy korszerű, a mai igényeket is kielégítő kolóniát vizionálnak, 12 millió lejt, azaz mintegy 800 millió forintot fordítanak a felújításokra. Szívesen vesznek magyarországi hozzájárulásokat is, de azok nem nagyon érkeznek. A műtermek használói ezen nem is igen sopánkodnak, mert mint mondják, még az is megeshetne, hogy pont azoknak a pénzeknek a felhasználásával hamisítanák meg a történelmet.

Nagybányán ugyanis már jó ideje módszeresen igyekeznek eltüntetni a magyar múltat. Eklatáns példája ennek a régi főtéren álló, impozánsnak szánt térkompozíció, amely a város XV. századi pecsétjének stilizált változata lenne.

A nagy, majd’ ötven négyzetméteres, szépen kidolgozott mű el is készült, amikor valamelyik román honatyának leesett, hogy a pecsét fő alakja nem más, mint a mi Szent István királyunk. Nem fogják elhinni, mi történt: a szobornak egyszerűen lefaragták az arcát! S hogy teljes legyen a „szentistvántalanítás”: a városi múzeumból nem sokkal később a félezer éves pecsétnyomót is ellopták! Semmi mást, csak azt az aprócska pecsétnyomót.

A nagybányai festők rangidőse, Véső Ágoston szerint ebbe a sorba illeszkedik a Ferenczy-ház lebontása. És a város jelképének számító István-torony meg a római katolikus templom közötti cinterem fáinak megritkítása, lebetonozása is.

A legendás festőtelep fái, épületei ma még állnak, és a város jelenlegi urai szerint 2018-ra teljesen megújulnak. A nagybányai magyarság meg a jóérzésű románság azonban aggódik – láttak ők már karón varjút. Még ha az hollónak is mondta magát.